M e s e    3-TÓL 99 ÉVES GYEREKEKNEK

 Füstös Mária

  

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kis falu. Hegyek és völgyek vették körül. Az emberek kezük munkájából éltek. Amit ősszel elvetettek, nyáron learatták. Volt itt egy földterület, amit a madárijesztő földjé­nek neveztek, mivel a gazda madárijesztőt állított, hogy őrizze a vetést.

– Gedeon, őrizd a földemet! Jaj neked, ha közel enge­ded a madarakat! Egy szem se veszhet el a magokból!

Gedeon jól végezte dolgát, a madarak messze elke­rülték még a föld tájékát is.

Míg egy napon egy kisfiú csúzlival megsebesített egy kismadarat, és a madárka épp a madárijesztő lába elé esett.

– Jaj nekem! Épp ide kellett esnem! Mi lesz most velem! Jaj, jaj!

Meghallotta Gedeon a kismadár rémült csipogását, és megesett rajta a szíve.

– Gyere, ne félj! Szállj a kezemre és kapaszkodj fel!

A madárka meghallotta a kedves hangot. Ép szárnyá­val és lábacskáival sikerült felkapaszkodnia a madá­rijesztő mellkasáig, aki helyet készített neki a szíve mellett, mint egy fészekben.

– Itt majd felmelegszel, eszel és meggyógyulsz. Én majd melegen tartalak és ápolgatlak, míg szépen megerősödsz.

Így is történt. Nagy szeretetben éltek együtt, míg elérkezett a nap, amikor a kismadár teljesen meggyógyult.

– Madárkám – szólt Gedeon –, eljött az ideje, hogy kirepülj. Nagyon fogsz nekem hiányozni, de várnak a tieid! Indulj! A kismadár hazatért övéihez, s rövidesen az egész vidéken híre ment, hogy a madárijesztő nem is olyan félelmetes, sőt, nagy-nagy szíve van, és az ő „szalma fészkében” olyan jó, mint a királyi palotában.

Így történt, hogy egy napon egy másik madárka bátorságot vett magának, odarepült és így szólt:

– Madárijesztő Gedeon, szétesett a fészkem és fáznak a kicsinyeim. Adnál nekem egy pár szálat a szalmád­ból, hogy rendbe hozhassam az otthonunkat?

– Tessék, vegyél csak! – válaszolt Gedeon.

Aztán jött egy következő madár:

– Kedves Gedeon, nemsokára megházasodom. A fészekhez pedig szükségem lenne jó minőségű szalmára. Légy oly kedves, adj a tiedből!

– Vegyél, amennyit csak akarsz! – biztatta Gedeon.

Ismét jött egy madár:

– A fiókáim megbetegedtek. Kellene a te jó kis szal­mádból, hogy meg ne fagyjanak. Kérlek, adj belőle!

– Adok neked a mellkasomból. Az a leglágyabb és a legillatosabb.

Rövid időn belül nagyon sok kismadár kereste fel őt. Olyan sokan voltak már, hogy Gedeon így szólt hozzájuk:

– A gazdám nem szeretné, ha akár egy szemet is megennétek a vetésből. Nem adhatok belőle, mert nem az enyém. De amim van, azt szívesen nektek adom. Vegyetek a szalmámból.

A madarak pedig mind vittek a szalmából. Az egyik innen, a másik onnan, annyit, hogy a madárijesztő egyre soványabb lett. De boldog volt. Boldog, hogy adhatott. Ott állt kitárt karokkal, akár egy fa, a ma­darak pedig rászálltak a karjaira, felmásztak a hátára, összegyűltek beszélgetni a vállain, megpihentek még a fején is. Nem volt már egyedül, mint kezdetben, és minél többet adott, a szíve annál jobban felmele­gedett. Most már minden madár szabadon keringett, de egyetlen magot sem bántottak. Elég volt nekik, hogy szállhattak és énekelhettek annak ellenére, hogy a szél hidegen fújt, és a fák ágai kopaszon meredeztek az ég felé. Körös-körül hideg tél honolt, de ezen a mezőn úgy tűnt, örök tavasz van.

Így teltek-múltak a hónapok, míg végül tényleg kitavaszodott.

Egy napon a gazda kiment megnézni a földjét. Már messziről észrevette a rengeteg madarat. Iszonyú haragra gerjedt.

– Te szerencsétlen Gedeon! – kiáltotta – Nem megpa­rancsoltam, hogy ne engedd közel a madarakat! Így hallgatsz a szavamra!? Máris fogom a puskámat, és mindet lelövöm!

De amint közelebb ért, ámulva látta, hogy egyetlen szem gabona sem hiányzik, sőt minden kis magocs­kából zöld fűszál nőtt ki, nem is látszott sehol a barna föld, csak egy zöld bársonyszőnyeg, mely a szélfuvallatra susogott.

Ahogy rápillantott a madárijesztőre, csodálkozva látta, hogy mennyire lefogyott. Ott állt elgyengülve, karja lehanyatlott, még a feje is félrecsúszott. Olyan sovány volt, mintha a lebegő ruhája alatt semmi sem volna.

A gazda megértette, hogy mi történt. Az utolsó csepp vérét, illetve utolsó szál szalmáját is odaadta, s már a halálán volt. A gazdának összeszorult a szíve.

– Már értem! Kedves madárijesztő, bocsáss meg, hogy rosszat gondoltam rólad!

A tavasz után eljött a nyár is. A szántóföldön hullám­zottak az érett kalászok. Olyan volt, mint az arany. Egyik szántóföld sem volt ilyen szép.

– Mennyi sok búzám termett! – örvendezett a gaz­da. – Új zsákokat kell vegyek, kevés a régi. Gyertek, madarak, egyetek ti is! Részesüljetek az örömömből. Gedeon, kedves, téged pedig rendbe hozatlak, új ruhát is kapsz, hogy szebb legyél, mint új korod­ban. Megérdemled! Madarak, ti pedig röpködjetek, amennyit akartok!

S a madárijesztő földjét ettől a naptól kezdve a bol­dogság földjének nevezték.

Illusztrációk: Jánossy Zsófia

 

Új Város – 2016. szeptember