Örömmel a katedrán
F ó k u s z b a n – OKTATÁS
Prokopp Katalin
A jelen és a jövő magyar tanítói és tanárai szakmai kezdetekről, motivációról, oktatói munkáról és nevelői hivatásról.
Nap mint nap belefutunk családunkon és újsághíreken keresztül is az oktatás ügyes-bajos dolgaiba, és ritka, hogy ne a problémák jöjjenek elő. Dani, akit néhány éve tehetséges színészjelöltként ismertem meg, idén kezdte el a tanító szakot. Vajon mi vonzotta el a hírnevet jelentő deszkákról egy olyan szakma felé, aminek oly kevés manapság a renoméja.
Dani: Az előző évben Kecskeméten ifjúságsegítőként dolgoztam, és hittant tanítottam iskolákban, ennek nyomán választottam. Nagyon sokat tanultam és kaptam a Színiakadémiától, ugyanakkor nem éreztem, hogy itt tudnám legteljesebben ajándékozni magamat. Felajánlották, hogy egy plébánián lehetnék ifjúságsegítő. Az irodai munka mellett hittancsoportokat vittem, főleg a plébánián, de néha iskolákban is helyettesítettem, három helyen. Ez nagy teher volt, főleg az egyik, nagyon gyenge szintű iskolában. Mégis, ami a legfontosabb volt, hogy éreztem a gyerekek szeretetét, és láttam, hogy jól tudom őket kezelni, jól tudunk együttműködni. Megfigyeltem, hogy szinte egyáltalán nincs férfi tanító, miközben sok a csonka a család, ahol csak az anya neveli a gyermekeket, és mind a fiúknak, mind a lányoknak szükségük van férfi mintára. Nekem apán kívül majdnem mindig volt egy tanító, tanár, csoportvezető, akire úgy tudtam tekinteni, mint példára, és ez fontos volt . Azt érzem, hogy akkor is, ha nehéz ez a pálya, itt tudom a kapott javakat kamatoztatni, továbbadni.
Dani után három pedagógust kérdezek. Nem a standard mintavétel kritériumai alapján választottam őket, hanem azért, mert az okítást és nevelést hivatásszerűen űzik. Ketten közülük már nagy tapasztalattal rendelkeznek. Október biológia-kémia szakos középiskolai tanár, mentortanári pedagógus szakvizsgával, egy budapesti nyolcosztályos gimnáziumban tanít 26 éve. Második interjúalanyom – nevezzük Zsuzsának – 33 éve van a pályán, magyar-német szakos általános iskolai és középiskolai tanár egy északnyugat-magyarországi egyházi intézményben, ahova elsősorban a környező falvakból járnak be a gyerekek. A harmadik interjúalany Margit, ő pályakezdő, szeptember óta elsősök napközis tanító nénije.
Miért lettetek pedagógusok és melyek azok a motivációk, amelyek a pályán tartanak?
Margit: Jó példa állt előttem: tanító nénimet nagyon szerettem és felnéztem rá. Másrészt a gyerekekkel mindig is hamar megtaláltam a hangot. Úgy érzem, ez a hivatás áll legközelebb hozzám, és a talentumaimat is itt tudom kibontakoztatni. Soha sem szeretnék igazán „felnőni” és elveszíteni a játékosságomat. Ami még motivál, az a hatalmas lehetőség, amelyet a gyermekek formálásában, személyiségük alakításában el lehet érni. Szeretnék olyan alapokat adni nekik, amelyek a boldog felnőtt léthez elengedhetetlenek. Természetesen a gyermekektől kapott szeretet is motivál.
Október: Apám és anyám, bátyáim is elkötelezett pedagógusok voltak. Emellett jó tanulóként tudtam segí-teni a tanulásban az iskolatársaimnak. Már tízévesen döntöttem a tanári hivatás mellett, és attól kezdve tudatosan készültem rá. A motivációm épp az, amit úgy hívnak, hogy hivatás, ehhez jön még a szakma szeretete, és a diákjaim iránti szeretet is.
Zsuzsa: Abban bízom, hogy értek ahhoz, amit csinálok. Nagyszerű érzés kibontakoztatni valaki tehetségét, vagy megtanítani arra, hogy higgyen magában. Néhány éve végzett két olyan diákunk, akik emelt szintre jártak hozzám magyar fakultációra, az egyik négyest a másik ötöst ért el az emelt érettségin. A család kizárólag tehertételt jelentett nekik, az egyikük maga fizette az esti munkájából a számlákat, és az igazgatótól kapott a ballagásra ruhát, a másikuk maga gondoskodott alkoholista édesapja pszichiátriai kezeléséről egészen haláláig. Tanácsaimmal, támogatásommal, és a Bursa Akadémia ösztöndíj segítségével ma mindketten a felsőoktatásban vannak.
Megtapasztaltátok-e a kölcsö-nösséget a tanítványokkal, vagy azt élitek meg, hogy mindig csak „adnotok kell”? Éreztétek már a kiégés veszélyét?
Október: Szerintem a pedagógusnak alapvetően adnia kell, és mindig tudnia kell adni, ez a dolga. De ter-mészetesen nap mint nap rengeteg viszontszeretetet, pozitív visszajelzést, ajándékot kapok a tanítványaimtól és a szülőktől, s ezek, valamint a pályán elért sikerek folyamatosan erősítenek. Eddig még nem kerülgetett a kiégés réme, sosem éreztem, hogy pályát kéne változtatnom, sőt, 26 éve ugyanabban az intézményben dolgozom.
Zsuzsa: Meg lehet tapasztalni a kölcsönösséget, de ez bizonyos értelemben „kegyelmi” állapot. Kb. a 25. év után uralkodott el rajtam az az érzés, hogy se emlékművet, se szobrot nem fogok kapni, és a pénzem alig elég többre, mint a rezsi. Nem tudom, mi vezetett ki belőle. Nyilván Isten, külső segítséget ehhez nem kaptam.
Tudtok-e az oktatással együtt nevelni is?
Zsuzsa: Az iskolánkban a nevelés egyenrangú az oktatással, sőt bizonyos mértékig meg is előzi. A lelkigyakorlatok például azt a bizonyos mostanában felfedezett érzelmi intelligenciát fejlesztik „melléktermékként”, ami nélkül nehéz az életben boldogulni.
Október: A tanár minden gesztusával nevel. Nemcsak akkor, amikor a tantervi nevelési kötelezettségeimnek teszek eleget, hanem akkor is, amikor az egészséges táplálkozás tanításakor egy saját családi ebédről készült fotót vetítek, amikor lemegyek tesi órára sportolni a tanítványaimmal, amikor röpdolgozathoz használt papírt osztok ki, amikor a szerenádozó végzőseimnek megmutatom a napkollektorunkat. De sok esetben direktben, személyes beszélgetések keretében kell nevelő tevékenységet végeznünk. Erre nagyon sok időt kell szánni. Én például szívem szerint többet szánnék rá, mint amennyit tudok.
Szakmai hitvallásotok?
Zsuzsa: Hitre, tudásra, szép életre, jóra nevelni.
Október: „Docendo discimus”: tanítok, nevelek, közben folyamatos önképzéssel fejlesztem a tudásomat és a szakmai kompetenciáimat, ezáltal és a munkavégzésem által is állandóan változom, nevelődöm.
Margit: Türelemmel és kitartással felfedeztethetem a gyermekben a benne rejlő szépséget, talentumokat, melyeket a többiek javára fordítva önmaga lehet ajándéka a világnak.
Megijedek, ha arra gondolok, hogyan fogják tudni a mai gyerekek megállni helyüket ebben a rohamosan változó, törékeny világban. Reménnyel töltenek el Zsuzsa, Október, Margit, és sok kollégájuk, akik segítik őket abban, hogy felszínre törhessenek belső kincseik, melyeknek segítségével a jövő társadalmának alakítói lesznek.
Fotó: CN
Új Város – 2016. június