Filmvilág

Gőbel Gergely

Ebben az évben a leghíresebb díjat, a legjobb filmért járó Oscart egy olyan amerikai produkció kapta meg, amely igaz történeten alapul: egy ameri­kai napilap oknyomozó-tényfeltáró munkáját mutatja be, melynek során fényt derítenek a bostoni érsekségen belüli gyermekmolesztálásokra.

A sajtó kiemelt feladata a tényfeltárás.

Mielőtt még láttam volna, az kavargott a fejemben: a világban épp elég a szörnyűség, miért kell éppen a kato­likus egyházba még belerúgni, s lelki szemeim előtt már meg is jelent a lejárató kampányok sora, ahol majd újra felállítják a katolikus = pedofil relációt, tévesen (elő)ítél­kezve sokakról. Hogy mégis megnéztem, abban jelentős szerepet játszott, hogy ez a negatív kampány csak nem akart beindulni. Vajon miért? Elaludtak a marketin­gesek? Vagy mégsem „veszélyes” filmmel van dolgom? Nem tudom, ebben hol az igazság, de miközben néztem a kockákat, egyre-másra érkeztek a zaklató impulzusok és miértek. Miért nem ítélheti el világi hatóság a bűncse­lekményt elkövető egyházi személyeket? Miért lehetett a szörnyű tettek alól egy puszta belső vizsgálat által felmen­tést nyerni?

A film felveti a választás lehetőségét: ha kételkedsz abban, jó dolog-e az egyházhoz csatlakozni, akkor nyugodtan mondhatod, nem, ilyen bűnös társaságba nem kívánok beletartozni.

És akkor mihez kezdjek én, aki már rég megvetettem itt a lábam? Keressem nagyítóval a bűnöst, és éljek a gya­núperrel? Saját megnyugvásomat az hozta meg, hogy be­legondoltam: lehet, hogy egyszerűbb lépés lenne az ese­mények tudatában otthagyni az egyházat, ezzel szemben azt választani: belülről építem – még nagyobb kihívás! Én pedig erre érzek késztetést, hogy általam az is kedvet kaphasson az egyházhoz tartozásra, aki látta a filmet és inkább elutasító.

Nem gondolom, hogy mindenkinek rohannia kelle­ne a moziba Spotlightot nézni, de szerintem a film nem egyházellenes. Ahogy az egyik kulcsmondata is mondja: „A tudás… az egy dolog. A hit pedig egy másik.”

Fotó: patriarchia.ru / Igor Palkin

Új Város – 2016. április 10