Középpontban a személy
T á r s a d a l o m KOMMUNIKÁCIÓ
Középpontban a személy
Párbeszéd és vita
Az európai kultúrában nagy hagyománya van a retorikának és a dialektikának. Mindkettőhöz párosul egy jellegzetes kommunikációs forma. Az elsőhöz a szónoklat, a mások meggyőzésére irányuló nyilvános beszéd, a másodikhoz pedig a vita, a disputa, a szópárbaj, ahol a jobb érvelés győz a kevésbé jó felett. 
Egész kultúránk át van itatva ezzel a jobbára versengő kommunikációval, és kitermelte annak kifinomult formáit a propagandától a reklámokon át az érdekegyeztető kerekasztalokig. Az egyházi igehirdetés és hitvédelem is magáévá tette az antik retorika számos módszerét, és a hit terjesztésében a meggyőzésre törő kommunikációt gyakran párosította a ráhatás hatékonyabb, nem nyelvi eszközeivel.
A múlt században azonban kiderült, hogy ennek a kommunikációs versengésnek számos vesztese van, és a társadalmi élet különböző fórumain előtérbe kerültek azok a formák, amelyek egymás tiszteletére és megértésére, a konszenzus keresésére helyezik a hangsúlyt. Általában ezt hívjuk párbeszédnek.
Míg a vitában ellenkező, egymással szembenálló álláspontok ütköztetése folyik, és a felek érveléssel igyekeznek meggyőzni egymást vagy cáfolni a másik állításait, addig a párbeszédben különböző, nem feltétlenül ellentétes, egymást kiegészítő megközelítések integrálására törekszenek. Míg a vitában a vélt igazságot az egyik vagy a másik fél képviseli, és arra törekszik, hogy ezt érvényre juttassa, addig a párbeszédben egymás meghallgatása és befogadása, az állítások közös vizsgálata és mérlegelése, az igazság közös felfedezése a cél.
A meghallgatás szerepe
A párbeszédben résztvevők arra törekszenek, hogy első lépésként lehetőleg teljesen kiüresítsék magukat, félretegyék addig kialakított nézeteiket, az ezekhez kapcsolódó érzelmeiket, emlékeiket stb., hogy teljesen nyitottak legyenek arra az újra, ami közöttük megnyilvánulhat. Koncentrált figyelemmel, teljes nyíltsággal, elfogultságtól mentesen hallgatják azt, aki éppen beszél, és segítik őt abban, hogy lehetőleg teljesen ki tudja fejezni magát és el tudja mondani, amit gondol és érez. Aki beszél, az arra törekszik, hogy gondolatai ajándékok legyenek a többiek számára, a tartalmat és a kifejezés formáit illetően is. Ebben a folyamatban a legbátortalanabb hang, a megfogalmazással küszködő hozzászólás is éppen olyan figyelmet kap, mint az elegáns érvelés.
Az embernek első pillanatban nehéz megértenie, hogy a párbeszédben a másik meghallgatásának fontosabb szerepe van, mint egy igazság kifejtésének. Míg a nyilvános beszédben és a vitában a beszélő van előtérben, aki azzal van elfoglalva, hogy mondanivalóját minél érthetőbben,
minél meggyőzőbben fogalmazza meg, addig a párbeszédben a másikat meghallgató személyre helyeződik a hangsúly.
Belső termékenység
Ma már tudjuk, hogy igen termékeny tud lenni az a kommunikációs folyamat, ahol a beszélgető partnerek nem csinálnak semmi mást, „csak” meghallgatják egymást, és nem vágnak vissza arra, amit hallottak. Ilyenkor egészen más folyamatok zajlanak le bennünk, mint az érvelési dinamikában. Kívülről nézve sokszor nem történik semmi látványos, de a belső folyamatainkat illetően annál inkább.
Az embernek van egy nagyon mély igénye arra, hogy meghallgassák. Amikor a másik nem figyel ránk, vagy félvállról veszi a mondandónkat, akkor személyiségünkben érezzük sértve és visszautasítva magunkat. Az az igény, hogy meghallgassanak bennünket, mélyen összefügg önértékelésünkkel, azzal az igényünkkel, hogy elfogadjanak, elismerjenek, megértsenek és komolyan vegyenek bennünket. Egymás figyelmes meghallgatása nem csupán arra jó, hogy a lelke mélyéig megértsük a másikat, hanem felerősítheti a másikban a lelkiismeret hangját is, segíthet neki gondolatai megfogalmazásában. Az ember azt hinné, hogy a fejünkben már kész elképzelések vannak, amelyeket a másik tudtára akarunk adni. Az esetek többségében azonban gondolataink a társainkkal való kapcsolatban öltenek igazán testet. A figyelmes hallgatással hozzájárulhatunk ahhoz, hogy a másik jobban megértse önmagát, saját gondolatait. A mai ember számára a hit továbbadása is elsősorban egy ilyen folyamat keretében lehetséges.
|
VI. Pál pápa 1964-ben megjelent Ecclesiam suam enciklikája feltárja előttünk e rendkívüli személyiség gondolkodásának rejtett mélységeit és szenvedélyes szeretetét az emberek és az Egyház iránt. Első nagy kifejtése volt ez annak, hogy az evangelizáció útja a modern társadalomban a párbeszéd. Többen állítják, hogy a zsinat tanítását csak most, ötven évvel később kezdjük igazán megérteni. Mentségünkre szolgálhat, hogy évszádokon át berögzült sémákat kéne levetkőznünk, amelyek biztonságot nyújtanak ugyan, de ma már nem bizonyulnak az élet forrásainak. Ferenc pápa 2016-ban így ír a Tömegtájékoztatás 50. világnapjára szóló üzenetében: Szeretnék mindenkit arra buzdítani, hogy ne úgy gondoljon az emberi társadalomra, mint ahol idegenek versengenek egymással és megpróbálnak a másik fölébe kerekedni, hanem úgy, mint egy otthonra, ahol az ajtó mindig nyitva áll, és az emberek egymás kölcsönös befogadására törekszenek. Ezért alapevően fontos, hogy meghallgassuk egymást. A kommunikáció megosztást jelent, a megosztáshoz pedig meghallgatás, befogadás kell. Meghallgatni valakit sokkal többet jelent, mint meghallani azt, amit mond. A meghallás az információra vonatkozik, a meghallgatás ezzel szemben a kommunikációra, és megkívánja a közelséget. Ha valóban meghallgatunk valakit, akkor kilépünk a néző, a felhasználó vagy a fogyasztó kényelmes pozíciójából. Amikor meghallgatunk valakit, akkor képesek vagyunk arra, hogy magunkévá tegyük kérdéseit és kételyeit, hogy társául szegődve haladjunk vele, hogy mentesek legyünk bármiféle felsőbbrendűségtől, és hogy saját képességeinket és adományainkat alázatosan a közjó szolgálatába állítsuk. A meghallgatás soha nem könnyű. Néha kényelmesebb süketnek tettetni magunkat. A meghallgatás során figyelmet szentelünk a másiknak, valóban meg akarjuk érteni őt. Értékeljük, tiszteletben tartjuk és megőrizzük szavait. A meghallgatásban egyfajta vértanúságot élünk át, önmagunk feláldozását, amelyben megújul Mózes szimbolikus tette: levesszük sarunkat a bennünket megszólító másikkal való találkozás „szent földjén” (vö. Kiv. 3,5). A meghallgatás képessége végtelenül nagy kegyelem, olyan ajándék, amelyet kérnünk kell magunk számára, hogy aztán tettekre is váltsuk. Fordította: Tóth Pál |
Meghallani és meghallgatni
Fotó: CN (3)
Új Város – 2016. március