F ó k u s z b a n   ÖKUMENÉ

Giovanni Guaita

 

Hosszú út vezetett Ferenc pápa és Kirill pátriárka egyszerűségében is történelmi jelentőségű kubai találkozójáig.

A találkozás tehát létrejött. Igaz, a földgolyó másik felén. Igaz, szinte titokban megszervezve, a nyilvános-ságra hozatala után mindössze egy héttel. Igaz, zárt ajtók mögött és vallási gesztusok nélkül, és szándé­kosan laikus protokoll szerint, de megvalósult a találkozás a pápa és az orosz pátriárka közt. Ez önmagában történelmi jelentőségű esemény. Abszolút első alkalom: az orosz egy­ház egyetlen vezetője sem találkozott még pápával. Ha nem írtak volna alá semmilyen közös dokumentumot és nem is nyilatkoztak volna, a találkozás ténye önmagában is jelentős és prece­dens értékű. Bergoglio pápaságának harmadik, Kirill patriarkátusának he­tedik évében került sor az eseményre.

Az üldözött keresztények tragikus sorsa lett az a végső és hatalmas csákányütés, mely ledöntötte az „első Rómát” a „harmadik Rómá­tól”, a Katolikus Egyházat az Orosz Ortodox Egyháztól ezer éve elvá­lasztó falat. Látva, hogy az egyetlen Krisztus tanítványait zaklatják és legyilkolják, a moszkvai patriarká­tus úgy döntött, hogy félreteszi a még megoldatlan problémákat, és beleegyezik, hogy február 12-én a havannai repülőtéren Ferenc pápa és Kirill, Moszkva és egész Orosz­ország pátriárkája között létrejöjjön a találkozás. Beszélgetésük egy 30 pontból álló közös nyilatkozat aláírásával ért véget, mely főként a keresztényüldözésre kíván közös választ adni.

Megosztottság századokon át

Az Orosz Ortodox Egyház Rómához fűződő viszonya korántsem volt olyan viharos, mint a konstantinápolyi anyaegyházé. A két császári főváros, Róma és Konstantinápoly az 1054-es szakadás előtt és után is számos har­cot, összeütközést és kiközösítést élt meg. Moszkvával azonban a földrajzi távolság miatt nem volt ok a viszályra, így – legalábbis történetének első öt századában – az orosz egyháznak nem volt komoly összeütközése Rómával. A középkori Oroszország­ban – azaz a Kijevi Ruszban, majd a Moszkvai Nagyfejedelemségben – jó szívvel fogadták a nyugati, katolikus kereskedőket és utazókat, az orosz zarándokok pedig Jeruzsálemen és Konstantinápolyon kívül Rómát, az apostolok sírját is felkeresték.

  
 A moszkvai Megváltó Krisztus-székesegyház és a vatikáni Szent Péter-bazilika.

A XV. században a firenzei zsinaton az ortodox képviselőknek a római Szent­székkel való közösséget szabták felté­teléül, hogy az oszmán török megszál­lással szemben segítséget kaphassanak Konstantinápolyban. A zsinaton az Orosz Egyházat a görög Iszidorosz képviselte, akit a konstantinápolyi pátriárka Kijev és az egész Rusz met­ropolitájává nevezett ki. Iszidorosz a Rómával való egység meggyőződéses támogatója volt. 1441-ben, a zsinat­ról visszatérve egy nagy latin kereszt mögött vonult be Moszkvába – akkor már ez volt a patriarkátus székhelye –, majd a szent liturgiában megnevezte a pápát és kihirdette az uniós nyilat­kozatot. Három napra rá a moszkvai nagyfejedelem letartóztatta, az orosz klérus pedig megfosztotta tisztségé­től. Moszkva kinyilvánította egyházi önállóságát, és ettől kezdve az orosz metropolitákat nem a konstantiná­polyi pátriárka, hanem a moszkvai nagyfejedelem választotta meg.

Az orosz egyház tehát keresztülment az ’óhitűek’ leválásának fájdalmas szakadásán, valamint a lengyel, francia, német katolikusokkal vívott háborúkon, és a breszti zsinaton meghirdetett unió nyomán új egy­házak jöttek létre: szinte minden or­todox és ókeleti egyháznak megfelel egy keleti rítusú katolikus egyház, mely elszakadt a keleti egyháztól, hogy Rómához tartozzon.

Az 1917-es októberi forradalom után Oroszországban, majd a Szovjetunió­ban minden egyházat könyörtelenül üldöztek. A második világháború ide­jére már haldokló egyházak üldözése 1988-ig tartott. Ettől az évtől kezdve, amikor a Rusz milleniumát ünne­pelték, radikálisan megváltozott az állami valláspolitika, és az egyházak újra legálisan működhettek.

Az utóbbi 25 év lépései

Róma hosszú évekkel ezelőtt megfo­galmazta már Moszkva felé a kérést, hogy létrejöhessen egy ilyen jellegű találkozó, és ennek érdekében a kilencvenes évek óta zajlik a munka. Már legalább kétszer, alig egy lépés választott el bennünket a dátum kitűzésétől, de bizonyos körülmények miatt mégsem tudott létrejönni a találkozás. Már csak azért sem, mert a patriarkátus úgy tartotta, hogy bizonyos akadályozó tényezők ezt lehetetlenné teszik. Az egyik „füstbe ment” találkozás 1997-ben, Grazban, az Európai Ökumenikus Nagygyűlé­sen volt előkészítve, fel is röppent a hír, hogy II. János Pál találkozni fog II. Alekszij akkori pátriárkával.

Az utóbbi években csillapodtak a két egyház közti feszültségek. A moszkvai patriarkátus Róma felé alapvetően mindig is két észrevé­telének adott hangot: az ukrajnai görög katolikusok és a prozelitizmus problémájának. Ez utóbbin immár túl vagyunk: Oroszországban a katolikusok jelenléte most már semmiféle aggodalomra nem ad okot, a kilencvenes évekkel ellentét­ben, amikor néha túlságos buzgalom­mal zajlott a felekezeti evangelizáció. A görög katolikusok kérdése viszont ma még összetettebb, újabb súrlódási felületekkel.

1997-ben még jóval feszültebb volt a két egyház kapcsolata, és a keresz­tény világ nem állt ennyire súlyos kérdések előtt, mint most, amikor az agresszív iszlám, vagy inkább a magát iszlámnak kikiáltó terroriz­mus előretörésének vagyunk tanúi. A keresztényüldözés kapcsán kü­lönbözőségeink ellenére közösen kell fellépnünk. Az üldözés ténye aggasztja az oroszokat. Az orosz ortodoxiához tartozó konzervatív kisebbség nehezen fogadja el Ferenc és Kirill „ölelését”, de ez egy kis létszámú csoport, míg a hívők nagy része, sőt, a laikus orosz társa­dalom is jóindulattal és bizalommal tekint rá.

Kirill pátriárka és a közelgő pánortodox zsinat

Kirill, Moszkva és egész „Rusz” pátriárkája

Az egyházi vezető, akivel Ferenc pápa találkozott, pátriárkája a legnagyobb létszámú – százötven millió hívet számláló – keleti egyháznak, és ezzel az ortodox világ kétharmadának kép­viselője. Kirill erősen kézben tartja az egyház gyeplőit, igazi stratégaként az eddigieknél jóval nagyobb apparátust épített ki. A jelenlegi 380 püspök közül majdnem minden második Kirill alatt lett felszentelve. Őszent­sége határozott, energikus, nyitott ember. Tanítványa, legkedvesebb lelki gyermeke Nikodim metropolitának, aki 1978-ban a Vatikánban I. János Pál karjaiban halt meg egy pápai ki­hallgatás alkalmával. A mostani ese­mény jó lehetőséget adott arra, hogy visszatérjen mestere tanításaihoz. A kubai beszélgetésen nem doktriná­lis kérdések kerültek elő. A pátriárka jól tudja, hogy a teológiai eltérések megmaradtak, de arról is meg van győződve, hogy ezeket nem lehet egy repülőtéren megvitatni. Erre a meg­felelő fórum a Katolikus Egyház és az Ortodox Egyház közötti párbeszéd Nemzetközi Teológiai Vegyes Bizott­sága, amelyben a munka halad előre, nekilendülések és megtorpanások kö­zepette. A teológiai tételek egybeveté­se mellett alapvetően fontos, hogy az egyházak vezetői elköteleződjenek a párbeszédben a szeretet és a testvéri­ség alapján. Ferenc pápa azt képviseli, hogy szükség van a közös előrelé­pésre, és nem kell ehhez megvárni a vitás teológiai kérdések tisztázását. Ugyanez a patriarkátus álláspontja is. Minél szorosabbá válnak a szemé­lyes kapcsolatok, kétségkívül annál gyorsabban oldódnak majd meg a problémák. A kapcsolatok javulása pozitívan fog hatni a júniusi pánor­todox zsinatra is Krétán, ahol az or­todoxia és a más egyházak – köztük a Katolikus Egyház – kapcsolatáról lesz szó. Mind Kirill, mind a pápával jó kapcsolatban álló I. Bartolomaiosz konstantinápolyi pátriárka, mind más pátriárkák tanúságot tehetnek a Róma püspökével már meglévő és gyümölcsöző párbeszédről.

Fordította és összeállította: Prokopp Katalin

 

GIOVANNI GUAITA A cikk szerzője olasz származású orosz ortodox szerzetes pap. A moszkvai Szent Kozma és Damján parókián szolgál. Korábban a Moszkvai Patriarkátus egyházi külkapcsolati osztályán dolgozott, amely a latin-amerikai esemény előkészítését végezte.

 

Fotók:

Magyar Kurír

commons.wikimedia.org (2)

patriarchia.ru / Igor Palkin

commons.wikimedia.org

 

Új Város – 2016. március