A türelem rózsát terem
Életmód ÉRZELMEINK
Donato Salfi
|
Miért jó nekünk, ha türelmesek vagyunk? Milyen „rózsákat” terem ez a képesség? |
A türelem olyan személyes képesség, mely alkalmassá tesz arra, hogy érzelmi reakcióinkat kezeljük, és akár meg is változtassuk. Beleépíthető az önkontrollba, és úgy is tekinthetünk rá, mint arra a képességre, amelynek segítségével a nehéz helyzetekben félretehetjük az előtörő ösztönös reakciót és semlegesíthetjük az ellenérzést kiváltó okokat. Hiszen tudjuk, hogy sorsunkat nem a szerencse befolyásolja, hanem az, hogyan reagálunk az eseményekre. Már a görög sztoikus filozófus, Epiktétosz is azt vallotta, hogy „nem a tények zavarják meg az embereket, hanem a tényekről kialakított véleményük”.
A türelem nem veleszületett, szilárd és megváltoztathatatlan személyes adottság, hanem tanulható, következésképpen tanítható is. Igen, pontosan úgy, ahogy a gyerek megtanul beszélni, bilit használni, játszani a többi gyerekkel. Persze nehezen elképzelhető, hogy korunk digitális világában kiselőadással lehetne a türelmet megtanítani. Hatékony lehet ellenben a nevelők összehangolt munkája, és főként a felnőttek közvetítette viselkedési minták.
A türelem tehát az a kognitív képesség, mellyel felvértezzük magunkat a nehéz élethelyzetekben és döntésképessé válunk, vagyis megfizetjük az adott helyzet árát, felvállaljuk a vele járó elkerülhetetlen szenvedést, fájdalmat. Ezáltal saját döntésünk alapján tudunk reagálni a helyzetre, és nem érzéseink, érzelmeink irányítanak.
Nagyanyai tanácsok Két unokám az asztalnál ül és leckét ír, miközben a másik kettő egyfolytában cukkolja és zavarja unokatestvéreit. Már jó párszor rájuk szóltam, és érzem, mindjárt kijövök a sodromból! Így van ez a gyerekekkel: egyik pillanatban élvezi az ember, hogy velük lehet, a másikban nehezen viseli el őket. De mitől függ ez, és lehet-e ellene tenni? Az évek során rá kellett ébrednem, hogy leginkább tőlem függ: hisz amikor magával ragad az ezer tennivaló, kutyafuttában csak ennyit válaszolunk kérdéseikre: „Várj, most nincs időm!” Vagy amikor fáradtan érünk haza a munkából, és mindegyik azt szeretné, hogy vele foglalkozzunk, nehéz megőrizni a nyugalmunkat. Sokat lendíthet a helyzeten, ha a szülők el tudják egymásnak mondani, mikor így érzik magukat, vagy ha egyedül van a szülő, akkor kimegy a szobából, és saját magának mondja: „Mindjárt felrobbanok, de ez természetes egy ilyen nap után!” Aztán mély levegőt vesz, és máris nyugodtabban tér vissza a harctérre. Az is hasznos lehet, ha a nagyszülők néha felajánlják, hogy vigyáznak a gyerekekre, hogy a házaspár kettesben tölthessen egy-egy estét, amelynek során tilos a gyerekekről beszélni! De minden óvintézkedés mellett sem kerülhető el, hogy néha elveszítsük a türelmünket és ráordítsunk a gyerekre. Szerintem ilyenkor nem kell túlságosan hibáztatni magunkat, a gyerekek megértik, ha utána mielőbb visszajelzünk, hogy nem változott meg köztünk semmi. Így nem marad meg bennük a félelem vagy az az elképzelés, hogy már nem szeretjük őket. Marina Zornada |
© Depositphotos.com/ Svetlana Kolesnikova
Új Város – 2016. február