Velünk történt   CSALÁDI ÉLET

Cipriana és Valeriu Bulai

Adódhat olyan élethelyzet, amikor az egyik házas fél távoli munkavállalásra kényszerül. Hogyan hat ez a családra?

CIPRIANA: A nevünk Cipriana és Valeriu. Huși-ban, egy kelet-romániai kisvárosban élünk, 25 éve vagyunk házasok, és öt gyermekünk van, akik az elmúlt években sorra költöztek el más városba tanulni. Sőt, egyik gyerekünk épp abban az évben került át költségtérítéses helyre, amikor nekünk, az okta­tásügyben dolgozóknak, jelentősen csökkentették a fizetésünket. Két év múlva, miután annyi adós­ságunk halmozódott fel, hogy már nem tudtunk törleszteni, sok honfi­társunkhoz hasonlóan nekünk is eszünkbe jutott a külföldi munkavál­lalás lehetősége.

Mivel két lánytestvérem már hos­szabb ideje Olaszországban dolgozik, őket kértem meg, hogy a nyár idejére munkát keressenek nekem. A férjem­mel megbeszéltük, hogy szeptember 2-án hazatérek; menettérti jegyet vettem.

Kint élő rokonaim mellett hamar beleszoktam az olaszországi életbe, és sikerült velük újraépítenünk a kapcsolatunkat. Egy hét után került munkám: egy nagyon gazdag hölgyet kezdtem el gondozni. El voltam ragadtatva, bár a tolószék­ben ülő hölgynek a nap 24 órájából 22-ben szüksége volt rám. Noha nem tudtam magam olaszul kifejez­ni, majdnem mindent megértettem, beleképzeltem magam a helyzetébe, és rögtön rá is jöttem, mit szeretne. A háznál azonban ott volt a család bejárónője is, aki kihasználva, hogy nem tudtam jól megértetni magam, konyhai és kinti takarítási feladatok­ra is befogott. Én semmiféle munkát sem utasítottam vissza, de látva, hogy szándékosan tesz rendetlensé­get, ahol én már egyszer rendet rak­tam, sírva fakadtam, mivel másként nem tudtam kifejezni a nemtetszése­met. Így tapasztaltam meg a külföldi munkavállalók megalázó helyzetét. Mivel az illető körülbelül tíz éve dolgozott annál a családnál, és olasz is volt, könnyen megváltak tőlem.

A gyerekek figyelmes szeretettel segítették egymást, amíg édesanyjuk távol volt.

Rövid idő után egy idős, egyedül­álló, önmagát még ellátó hölgynél találtam munkát, aminek nagyon örültem, főleg azért, mert otthoná­ban csak ketten laktunk. Bár enyhe pszichés betegségben szenvedett, sikerült helytállnom, mert már volt némi tapasztalatom ilyen tekintet­ben. Egy havi munka után, mivel az idős hölgy családja munkavállalási engedélyt akart számomra kiválta­ni, Valeriuval arra gondoltunk, egy egész évet Olaszországban maradok, mert az anyagi gondok nagyon nagyok voltak, otthon pedig még mindig csökkentett fizetést adtak.

Tisztában voltunk vele, hogy sem nekünk, sem a gyerekeknek nem lesz könnyű ez az év.

VALERIU: Kezdetben lázadtam, mert úgy éreztem, a fizetések megkurtításához hasonló önkényes és igazságtalan döntések miatt, mi, családként szenvedünk. Aztán, az 1989-es forradalom és az azt követő évek erőszakos eseményeinek képeit újranézve megértettem, mekkora szükség van arra, hogy őszintén imádkozzunk mind a vezetőkért, mind azért, hogy saját lelkünkből eltűnjenek a bosszúállás, az etnikai agresszió, bármiféle rombolás, polgárháború késztetései…

A Ciprianától való távollét visszaté­rés volt házasságunk kezdetei-hez, amikor én Huşitól 80 km-re dolgoztam, így csak hétvégeken jöttem haza, és tele voltunk álmok­kal, várakozással, reménnyel. Most újra lehetőség volt arra is, hogy szüntelenül megvalljuk egymásnak szerelmünket, és felismerjük, amikor hibáztunk. Közben féltem is, mert korábban gyerekeinknek, amikor nem boldogultak, a feleségem segített. Észrevettem viszont azt is, hogy most ők maguk mozdul­tak, tették meg a részüket, mintha édesanyjuk is ott lenne. Ha valame­lyiküknek szüksége volt segítségre, a többiek készek voltak rá.

Különleges ünnep volt a karácsony, családunk újraegyesülése Olaszor­szágban, feleségem testvérei és az ő gyerekeik körében. Az unokatestvé­rek megismerkedtek, szép kapcsolat alakult ki köztük. A gyerekek és a mi szívünkben a gyermek Jézus újra felfedte a szerető Istent.

CIPRIANA: Abban az évben ne­hezen viseltem a távollétet a gyere­kektől, a férjemtől, de az imádság megerősített. Nagyon sokat imádkoz­tam minden családtagért, barátokért, mindenkiért, akinek szüksége volt rá, élőkért és elhunytakért. Azon igye­keztem, hogy az általam gondozott személyben Jézus egyik arcát lássam meg. Azét, aki szenved azon emberi gyengeség miatt, hogy semmi szelle­miben sem hisz, még a megváltásban sem. Érte egy külön imát mondtam a teljes év során.

VALERIU: Amikor Cipriana június­ban szabadságra jött, újra átbeszéltük a helyzetet, és úgy döntöttünk, még egy évet marad külföldön, hisz az ottani fizetése várakozáson felüli volt, miközben elég könnyű munkát végzett.

Cipriana itthon lakó lánytestvére egyszer meglátogatott, és azt mondta, látszik rajtam, hogy megvisel a feleségemtől való távollét, és hogy nem érdemes tovább szenvednünk azért, hogy egyre jobb anyagi hely­zetbe kerüljünk. Jót tett a tanácsa. Erőt gyűjtöttem ahhoz, hogy felhív­jam Ciprianát, és elmondjam neki: nem éri meg az erőfeszítés, jelenléte a családban fontosabb bármi másnál.

CIPRIANA: Nehéz volt lemonda­nom egy olyan állásról, mely kevés külföldi munkavállalónak adatik meg. Családunk egységére gondolva mégis feladtam a vágyakozást a további anyagi előnyökre, és rábíztam a problémát Istenre. Egy kicsit aggód­tam, mert sok tervet szőttünk, embe­rieket és jókat ugyan, az Úr azonban megadta az erőt, hogy mindenről lemondjak a családunk kedvéért.

Amikor hazajöttem és visszatértem korábbi munkahelyemre, rögtön megtapasztaltam a gondviselést: újra teljes fizetést kaptunk, egy új tanügyi fokozatot értem el, egy hónap múlva pedig hitelesítettek egy, a végzettségemet igazoló okira­tot, így tovább emelték a fizetésem. Tudatosíthattam magamban, hogy Isten nem hagy el, jobban megsegít, mint ahogy azt el tudjuk képzelni.

Forrás: A cikk romániai testvérlapunk, az Oraş nou hasábjain jelent meg. Fordította: Molnár Zsófia

Fotók: Oraş nou (2)

Új Város – 2016. február