A szerzetesség a Lélek követése
Interjú ELKÖTELEZŐDÉS
Tóth Judit
Forrai Tamás a jezsuita rend magyarországi provinciálisa beszél döntéseiről, személyes útjáról és az egyház közösségi működéséről. |
A rendalapító Szent Ignác életében jelentős volt a Manréza, az elvonulás időszaka. Az Ön életében hogyan született meg a döntés?
Ignác számára a Manréza egy soklépcsős folyamatnak csupán egyik állomása. A történet azzal kezdődik, amikor Pamplónában egy ágyúgolyótól súlyosan megsebesül: ellövik a lábát és ezzel ellövik a karrierjét is. A Loyolában történt felépülés jelenti számára a megtérést, és ott hozza meg a döntést az elköteleződésre. A manrézai remeteségében születik meg lelkigyakorlatos könyve: a megtérés reflexiója és annak az útja, ahogyan ezt másoknak is át tudja adni.
Az én esetemben is egy soklépcsős útról van szó. A gimnázium vége felé és az egyetemi éveim alatt merültek fel bennem az elköteleződés kérdései és konkrétan az, hogyan veszem észre lépésről lépésre Isten hívását? Mindez nem valami különleges módon történt, hanem abban a tapasztalatban nyilvánult meg, hogy sokak által támogatottan járhatok egy úton, ahol kipróbálhatok valami többet, valami jobbat, és amire egy-egy kegyelmi pillanatban ki tudom mondani: igen, ez az utam, ezt akarom. Igent mondok rá, és a következő lépésnél aztán ott vagyok egy újabb útszakaszon. Nekem ez az időszak a folyamatos aha-élmények ideje volt: éreztem, hogy a döntéseim következtében valami megszületett bennem, csak észre kell vennem! Erre mondtam ki, hogy igen, ez jó, igen, ezt akarom, és így tudok továbbmenni, hiszen minden döntés új távlatokat és lehetőségeket nyitott meg számomra. Ebben az időszakban megtanultam, hogy figyeljek és érzékeny legyek, hogy észrevegyem és merjem követni Istent. A végleges döntésem tehát sok-sok igenből tevődik össze.
Mit jelent ma szerzetesként élni?
A szerzetesség számomra az a vágy, az az indíttatás, hogy jobban, radikálisabban, valamit otthagyva elköteleződjek Jézus személye mellett. Az első sivatagi remeték után ehhez hozzájött már az is, hogy ezt közösségben tegyük. A közösségben meg tudjuk élni az egyházbeli karizmák sokaságának egy-egy szeletét, hiszen a szerzetesség a Lélek működésének egy hatalmas tárháza: a Lélek követése a gyakorlatban.
A kérdés mindig az, hogy hogyan engedjük be a Szentlelket az életünkbe. Ha hagyjuk működni, akkor az életünket nagyon egyszerűvé teszi, de ha nem, ha magunk akarjuk „csinálni”, akkor nagyon komplikálttá válik. Szerzetesként az a feladatom, hogy elöljárómra figyelve a Szentlélek hívását kövessem. Ez nagyon egyszerű, amikor azt mondja, amit én szeretnék, és nagyon nehéz, ha nem. Tehát hogyan működik ez? Az egyház kommunió, közösség. A Szentlélek vezetésének a közös keresése, ahol fontos, hogy lehetőleg ne csak a saját akaratomat csempésszem be. Világosan tudjak megkülönböztetni. Rendi alkotmányunk azt mondja, hogy az egyes rendtagnak az a felelőssége, hogy teljes nyitottsággal álljon az elöljárója előtt és mondja el, mit tehetne, minek örül, mi a baja, hol áll, ezzel segítve őt, hogy egy tágabb körben lásson. Ennek alapján aztán az elöljáróra bízza azt, hogy a legjobban döntsön. Ez egy világos kommunikáció, ahol fontos az egyén felelőssége, hogy megnyissa a lelkét, mondja el javaslatát, búját és baját. Ez az áttetszőség, és ebből a bizalom alapján valódi kommunió születik meg. Az evangélium egyháza ilyen kell legyen!
Azt gondolom, hogy nekem elöljáróként nem az a leglényegesebb kérdés, hogy egy szerzetes hol áll éppen, hanem hogy van-e benne vágy arra, hogy haladjon az úton Jézus felé, és tudja-e, látja-e, meri-e megmutatni akár saját gyengeségét is.
Beszélt az egyházról, mint közösségről. Már II. János Pál szorgalmazta, hogy az egyházat a közösség iskolájává kell tenni. Ez már valóság vagy van még mit tennünk?
Ezért sokat kell tennünk: ecclesia est semper reformanda. Azt érzem, hogy az egyéni vallásosság hagyományos, „népi” formája egyre kevésbé fenntartható, hiszen annyira erős a külső környezetünk nem vallásos, nem spirituális jellege. Aminek tegnap értelme volt, az lehet, hogy mára kiüresedett, felületessé vált, ellenkezőjét jelenti… Nem tudom, hogy az igazi evangéliumi lelkiség meg tudott volna lenni bármikor is közösség nélkül. Ma viszont, biztos vagyok benne, hogy különböző társadalmi struktúrákon átívelő, elkötelezett, élő keresztény közösségekre van szükség a hit megélésére.
Ferenc pápa az idei évet az irgalmasságnak szentelte. Mi ennek az üzenete Ön szerint?
Lelkipásztori életútjának egyik központi íve az irgalmasság. A pápai mellkeresztjén is a Jó Pásztor van, és látszik, hogy ez számára személyes és fontos elmélkedési téma. Azt gondolom, hogy az irgalmasság szemléletváltás az Istenképben, de az egyházról alkotott képünkben is, hiszen sem a keresztényeknek, sem a nem hívőknek nem az irgalmasság jut elsőként az eszükbe az egyházról. Ferenc pápa arra hív, hogy figyeljünk a lényegre és engedjünk teret Isten működésének életünkben!
Mit mondana, mit tenne Szent Ignác ma?
Amit Ferenc pápa. A pápa sokszor mondja, hogy el kell menni a perifériákra, ki kell lépni a templom kapuján, elmenni odáig, ahol nem tülekednek a szolgálatért, ahol konkrét fizikális és lelki szükség van, ahol emberi hiány van. Meg kell szólítani az embereket, utánuk menni. Nem azt mondja, hogy mit, hanem hogy milyen lelkülettel tegyük! Amit Ferenc pápa ilyen szempontból mond és tesz, az az eredeti ignáci alaptapasztalat.
P. Forrai Tamás Gergely SJ 1964-ben született Budapesten. Az ELTE történelem-latin szakán végzett 1989-ben. Párhuzamosan filozófiai és teológiai tanulmányokat folytatott a Pázmány Péter Akadémián. Az egyetemi években meghatározó tapasztalatokat szerzett az egyházi kisközösségi munkában, 1990-ben belépett az újrainduló Jezsuita Rendbe. 1992- től filozófiát tanult Münchenben. 1995-től másfél évig a Faludi Ferenc Akadémia megszervezése volt a feladata, majd teológiát tanult Dublinban. 1998-ban Budapesten szentelték pappá, ezt követően a miskolci Fényi Gyula Gimnáziumot vezette. 2010 óta a magyar jezsuita rendtartomány provinciálisa. |
Új Város – 2016. február