Beköszöntő

Prokopp Katalin

Hiszek a hétköznapi emberség megnyilvánulá­sainak erejében. Félreértés ne essék, ez nem afféle elmélet, amit belém oltottak, és nem is egy népszerű guru még népszerűbb könyvében bukkantam rá erre a mondatra. Egyszerűen a tapasztalataim eredménye.

Ma reggel történt: az első ajtónál szálltam fel a buszra, amikor is a munkába menetel álomkóros rutinmozdulataiból kizökkentett a buszsofőr han­gos és kedélyes Jó napot kívánok köszönése. Először körülnéztem – talán valaki ismerősének szólt. Aztán látva, hogy nincs más felszálló, megijedtem, vajon mit csináltam rosszul. Ja, biztos a bérletet kellett volna felmutatni. Már nyitottam is a táskám. És ekkor újra meghallottam: Jó napot kívánok, immár a következő felszállónak. És ez így folytatódott, amíg le nem száll­tam. Csak úgy röpködtek a Jó napotok és a Viszontlá­tásrák. A meglepetéstől teljesen felébredtem, és mire két megállóval később leszálltam a buszról, a nap is fényesebben ragyogott az égen. Csupán egy semmi­ségtől, hogy egy – egyébként vadidegen – ember nem elvárt valamit tőlem, hanem megajándékozott… egy személyre szóló Jó napottal.

A kis tettekbe vetett hitem nagy kincs ezekben az időkben, amikor a világban tomboló erőszak, pénz­vágy és erkölcsi krízis miatt a tehetetlenség okozta nyomasztó érzés sokakat eláraszt. Amikor legyőz­hetetlennek látszik a fegyverkereskedők, a kőolajat birtoklók, a terrorizmust irányítók rettegett hatalma, a halál civilizációjának a monstruma.

Hiszem, hogy az igazán fontos az, ami például a XIII. Cigánypasztorációs Konferencián történik, ahol romák és nem romák őszinte légkörben töltenek el együtt néhány napot. Vagy az Adna Caféban, amely a szolidaritás és a drogprevenció szellemiségében befogadó közeget biztosít fiataloknak. A Szinóduson, ahol a püspökök és laikusok munkájában tetten érhető az értő meghallgatás példamutató hozzáállása; és azon a közgazdasági Nobel-díj kiosztón, ahol a neves elismerést az az Angus Deaton kapja, aki nem a gazdaság maximális teljesítményét, hanem a szegénységet kutatja. De azon a vonaton is, ahol egy asszony békésen fogadja fia szemrehányásait, és derű­sen fordul utastársai felé.

A szívből fakadó kis tettekben áll a békéhez vezető út. A kicsinységben olykor nem képzelt erő rejlik, amint Isten fia is törékeny csecsemőként jött a világra.

Fotó: © Depositphotos.com/ Olena Yakobchuk

Új Város – 2015. december