A társadalmi felelősségvállalás margójára. Megmenekültünk?

„Különösen azt jegyezd meg, hogy nem lehetsz bírája senkinek. Mert e földön senki se lehet bírája egy bűnösnek, amíg a bíró maga rá nem ébred, hogy ő is pontosan ugyanolyan bűnös, mint az előtte álló, és hogy talán elsősorban ő a felelős az előtte álló bűntettéért. Csakis akkor lehet bíró, ha erre ráeszmél.”

(Dosztojevszkij: A Karamazov testvérek)

Talán nem is illik ide ez a Dosztojevszkij-gondolat. Hiszen nem keresek hibásokat, és még véletlenül sem akarok bűnösökről beszélni. De an­nyiban mégis csak erről van szó, hogy az egész menekült-kérdéshez – szerintem – nagyon nagy alázattal kell közelítenünk, tudva azt, hogy egyi­künk sem rendelkezik az igazsággal. Én sem. Ezért kezdek bele immáron vagy ötödször-hatodszor ebbe a cikkbe. Mert „kényes téma”. Nálamnál sokkal szakavatottabbak is nyilatkoz­tak már, és a laikus írás is annyi, mint a tenger. Ráadásul azt érzem, hogy egyszerre minden felszólalónak igaza van, és ugyanakkor, hogy senkinek sincs. Nekem sem lesz.

Mit tudnék hát én, illetőleg mi, mint Új Város hozzátenni a kérdéskörhöz? Egyáltalán: kell-e
még erről írni? Mintha csillapodnának a kedélyek nemzetközi vizeken, nem erről szól már a sajtó minden egyes hasábja, mintha konszolidálódna az emberá­ramlat keletről, és a Keleti pályaudvart sem lepik el a mindenféle népek. Ez egyszerre nyugtatja a belülről mardosó lelkiismereti sürgetést, hogy „most már aztán tenni kell valamit”, és ezzel párhuzamosan annak a lehetőségét is, hogy nekünk, egyszerű közembereknek is legyen alkalmunk konkrét tettekkel beavat­koznunk az ország, talán Európa, és egyidejűleg annak a többezer embernek a személyes történetébe.

Akkor most megmenekültünk?

Azért írok, mert a probléma nem szűnt meg, csak pillanatnyilag keve­sebbet hallunk róla.

A Keleti részben Fótra települt. Nagyobb részben pedig nyugatra, de a menekültek áhított jobb sorsa ott is óriás sátrak konvektorai mellett kucorog várakozva. A határokon továbbra is öt-hatezren lépnek át naponta. Hegyeshalomnál már nem lehet önkénteskedni, a civilek várják, merre mozdul a horvát határon húzódó kerítés lezárása után az embe­ráradat. Ahhoz képest, hogy a szerb határzár esetén mekkora hajcihő volt, erről most – érdekes módon – nagy a csend. Miért? Akkor mi, magyarok menekültrugdosók vagyunk – mint a nyugati sajtó ábrázolásában –, vagy olyanok, akik wifit, telefontöltő állomást, „házimozit”, ételt, ruhát, takarót, és sok esetben jókedvet, kedvességet adnak a legkisebbeknek? A rendőr segíteni akart a családnak az eső és a rossz idő elől egy jobb helyre kerülni, vagy bántani és fenyegetni kezdte őket? Ki tudja?…

Közben – valószínűleg a hazai menekültpolitika és a nyugati negatív sajtóvisszhang eredményképp – a turizmusban már érezhető a vis­szaesés, ami a gazdaságot nyilván kedvezőtlenül érinti, vagyis áttéte­lesen mindannyiunkat – hogy más hosszútávú, „átlagember” számára nem várható hatást ne említsek.

Megmenekültünk?

Az országban, de a többi nép körében is, sőt, egyházi berkekben is nagy a megosztottság, és az egységes válasz, hogy hogyan is lépjünk fel, még min­dig várat magára. Ebben a bizonytalan helyzetben, amikor személyesen is tapasztaljuk a széthúzást a munkahe­lyünkön, utazva a buszon, de akár a családjainkban, közösségeinkben is, kell a fogódzó.

Chiara Lubich arra biztatott, hogy legyünk világra nyitott emberek! Ez nem azt jelenti, hogy – jelen eset­ben – a szó szoros értelmében nyis­sunk, vagyis engedjünk mindenkit át a határokon kontroll nélkül, de igenis jelenti azt, hogy egymás felé, ember az ember felé legyünk nyitottsággal. Tudjuk meghallgatni azt, akinek más a véleménye, és keressük együtt a megoldást. Vagyis: legyünk párbeszédben!

Erre tettünk kísérletet a Fokoláre Mozgalom fiataljaival. Nézőpontjaik különbsége, a számtalan felvetett, jogosabbnál jogosabb, egymásnak feszülő érv ellenére megmaradtak a közös válasz keresésében: párbeszédbe elegyedtek.

Arra hívjuk a kedves olvasót, hogy csatlakozzon hozzánk, gondol­kodjunk együtt!

Mindannyiunknak csak az igazság részletei adattak, homályosan látunk. De ki tudja, mi történik, ha a részeket egymáshoz illesztjük.

Sz. I.: „Elég sokunkat foglalkoztat­nak a határ menti történések, melyek egyre aggasztóbbak. Pár levél és kezdeményezés formájában látom, hogy reagálunk az eseményekre, de azt is tudom, hogy megoszt minket az, ami körülöttünk folyik. Először történik velem olyan, hogy amit a – főleg külföldi – fokoláros fiatalok nagy része mosolyogva támogat, tudniillik, hogy nyissuk meg a határainkat, én nagyon ellenzem. Ha 1456. júliusában éltünk volna, és előjött volna ez a kérdés, hogy megnyissuk vagy megvédjük a hatá­rainkat, akkor is pennához kaptam volna, hogy megkérdezzem: ti hogy álltok ehhez a kérdéshez. Én most úgy látom: a határzár nem biztos, hogy azért van, hogy kirekesszünk embereket, hanem azért, hogy meg­védjük a »keresztény« Európát.”

J.A.: „Az első és legfontosabb a személyes és a politikai szint szétválasz­tása! Az első arról szól, hogy neked, mint személynek mit kellene tenned a kérdésben, a másik pedig, hogy mint politikai egységnek, az államnak mit, hogyan kellene csinálnia, és ez a kettő elég gyakran összemosódik.. Az elsőhöz tartozik, hogy neked, mint keresztény embernek, felelőssé­ged van a melletted álló embertársad, felebarátod irányába, tehát ha elmész mellette az utcán, és látod hogy fázik vagy éhes, akkor helyes irányába az irgalmasság cselekedeteivel élned, akármilyen bőrszínű, kultúrájú vagy vallású. Úgy láttam, hogy a külföldi fiatalok által indítványozott progra­mok és jelszavak mind erre irányul­nak. Az »open your borders« jelszó nem a politikai határok megnyitására vonatkozik, hanem a saját határaid megnyitására: lépj túl önmagadon, lépj a felebarátod felé!

Arról, hogy magasabb szinten, politikailag mit helyes tenni, arról az a véleményem, hogy nem tudom. Nem én vezetem ezt az országot, nem hozzám futnak be a rendőr­ség, határőrség, titkosszolgálatok jelentései: én mint magánember, nem ítélhetem meg, milyen kerítés és menekültkérelmi eljárás a helyes, és mindenkit bíztatnék is arra, hogy visszafogottan nyilatkozzon erről a kérdésről. Ez a nagy mértékű beván­dorlás ugyanakkor szerintem nem kizárólag olyan probléma, amellyel szemben a keresztény világnak teljes elzárkózással kell reagálnia, sőt: lehet, hogy ez egy lehetőség számunkra, hogy olyan emberekhez is elvigyük az evangélium örömhírét, akik amúgy sosem találkoztak volna vele!”

S.M.: „Bár nagyon igyekszem, lássuk be, elég langyos keresztény vagyok. Ezek az emberek olyan valláshoz tartoznak, ami a vallási fanatizmust igencsak előnyben részesíti. Napi ötször imádkoznak! Aki napi ötször imádkozik, attól kérdezem, hogyan csinálja, mert tanulni szeretnék tőle! A muzulmánoktól is, de én keresz­tény szeretnék maradni.”

M.M.: „Észrevettem, hogy a fiata­loknak Nyugat-Európában nincsenek gyökerei. A kereszténység számukra elavult, az ateizmus üressé vált, így nyitottá váltak új lehetőségekre. Még ha nem is az a bevándorlók célja, muzulmánként egy olyan élet­módot mutatnak, amit mi, kereszté­nyek talán elbuktunk átadni, és ami vonzó lehet azok számára, akik ezt az űrt érzik. Azt gondolom, mást nem tudunk tenni, mint példát mutatni. És persze bízni Istenben, aki mindezt irányítja, terelgeti és átlátja.”

K.B.: „Nagyon tetszik, amit a politikai és a személyes dimenzióról írtatok. Főleg azért, mert amikor a politika nehézzé és bonyolulttá válik, és főleg amikor látszólag a saját elveinkkel vagy az értékrendünkkel megy szembe, akkor nem marad más, csak a személyes szeretet. Igen, a határokat nagyon szigorúan kell őrizni ebben a helyzetben, és nem szabad automatikussá tenni a bevándorlást, legalábbis addig, amíg az EU-n belül nem születik meg valamilyen összefogás. De ez semmiképp sem akadályoz meg abban, hogy ahol tudok, próbáljak segíteni. Szeretjük az állandósult körülményeket, mind a saját éle­tünkben, mind a társadalomban, és most pont egy változást élünk. Ilyenkor lehetünk igazán kereszté­nyek, amikor kicsinek, gyengének, és kisebbségben érezzük magunkat. Az első keresztények is így kezdték, Chiara körül pedig háború volt, és emberek haltak meg. Nem akarom ezt elbagatellizálni, baj még lehet, de a bajban a kegyelem is túlárad, és ebben mindig bízhatunk.”

M.M.: „A múlt héten páran fiatalok elmentünk a Keletibe. Eleinte nem tudtuk, mit csináljunk, mert úgy tűnt, a menekülteknek mindenük megvan. Rengeteg kezdeményezést indítottak a civilek: volt egy hely, ahol kaptak enni-inni, egy másik, ahol festhettek, telefont tölthettek és wifit használhattak. Egy részen sátrat, matracot, hálózsákot, máshol hasz­nált ruhákat, cipőket osztogattak. Úgy tűnt, mindennel el voltak látva. Ezért aztán elkezdtünk gyerekeket keresni, akikkel játszhatnánk. Néhányukkal ki-ki elment a család­jaikhoz. Kezdtünk velük labdázni. Beszélgetni nem tudtunk, mert nem beszéltek angolul. Ennek ellenére nagy öröm volt, hogy amijük volt (keksz, cukorka), az megosztották velünk.

Az apa elmesélte az életüket: egy nagyobb városban éltek, ahol ő tanárként dolgozott, jó munkája volt. Aztán megkezdődtek a bombázások. A gyerekek az éjszaka közepén riad­tak föl. Akkor világossá vált számuk­ra, hogy nem maradhatnak tovább. Két évig éltek Törökországban, de az ottani, raktáros fizetéséből épp csak egyik napról a másikra élhet­tek. Ekkor jutott hozzájuk is a hír, hogy Európa várja őket. A gyerekei számára egy jobb életet remélve végül elindultak München felé. Egy hónapja vannak úton. Görögországba túlzsú­folt hajóval mentek, amely utat nem mindenki élte túl. De ők csak jöttek tovább. Elmesélte, hogy a magyar határon a rendőrök kemények voltak velük, még bilincset is kaptak (vagyis biztos, hogy nem legálisan jöttek át). Nem értette, miért, hiszen ők nem akarnak itt maradni. Három nap után aztán megkapták az engedélyt, és várták a Bécs felé tartó vonatot.”

K.B.: „Tudom, mennyire hálásak voltak a szülők a játékért, mert mindketten külön odajöttek hozzám, és megköszönték. Nagyon világosan látszott a szemükben, mit éreznek. Csak később értettem meg, hogy az anyuka miért nem vette le a szemét egy pillanatra sem a gyerekeiről, amíg velünk játszottak: mert ennél nagyobb ajándékot nehezen lehetett volna adni nekik, mint hogy boldog­gá tesszük a gyerekeiket, és elhitetjük velük, hogy a világ szép, és van miért vidámnak lenni. Ezek a pillanatok tényleg hihetetlen sokat adnak.”

M.M.: „A kölcsönös szeretetet sokszor az elsőként szeretek előzi meg. Sokatoknak van erről története, rengeteg jó és szép tapasztalat. Nagyon hálás vagyok, és bízom benne, hogy ez a sok mag kölcsönös­séggé gyökerezhet.”

Sz. I.: „Biztosan akad olyan, akinek szüksége van a menekültstátuszra, mert veszélyes övezetekben élt. De éppen három országon gyalogolt keresztül, ahol már nyugodtan meg­állhatott volna, nem kellett félnie.”

S.M.: „Mostanáig mindig azt gon­doltam, hogy meg kellene különböztetni a gazdasági bevándor­lókat a menekültektől. De valójában van-e különbség? Ha egy ember el akarja kerülni, hogy Szíriában meghaljon a háborúban, elmehet Jordániába vagy Törökországba. Az ottani táborokban túl lehet élni. De ők nem túlélni akarnak, hanem egy olyan életet (vagy jobbat) szeret­nének, amilyet a háború előtt éltek, ezért jönnek el Európába. És ez nem rosszindulatúság, egyszerűen ilyen az emberi természet: a legjobbat szeret­nénk magunknak és a családunknak. Ha valaki elmenekül, le akar teleped­ni, mert nem mehet vissza később sem, hisz akkor hazaárulásért megöl­nék. Úgyhogy kell egy új élet, egy új helyen. Ezért aztán inkább mindenkit bevándorlónak hívok, mert végül ugyanaz a céljuk. Ha Európa is így látná, máshogyan kezelné a helyze­tet, Akkor felmerülne, hogy szükség van-e menekülttáborokra egyáltalán. Vagy integrálni kell-e őket? Tanítani? Lehetséges-e jó életszínvonalat biztosítani egyszerre ennyi ember­nek? Vagy más országokat kellene támogatni, hogy ott kaphassanak megfelelő elhelyezést?

Ha én indulnék neki, hogy egy jobb életem legyen Nyugat-Európában, akkor ismerném a kockázatokat. Nehéz lenne a nulláról kezdeni, ezért nem is várnék királyi életet. Ha elmennék Amerikába turistaként, de ott maradnék illegálisan dolgozni, akkor ha elkapnának a határőrök és hazatoloncolnának, megérteném, hogy vannak szabályok, amiket nem tartottam be. Ezért nem dobnék követ a rendőrre. De a bevándorló­inknak teljesen más a logikájuk, mert ténylegesen bíznak a kormány segítségében, hogy majd jó munkát és jó fizetést kapnak. Nem is értik, miért nem mehetnek akármelyik or­szágba. Nem látják át, hogy ha velük együtt több tízezrek érkeznek nyelv­tudás és papírok nélkül, akkor a jobb életről szóló álom nagyon nehezen válhat csak valóra. Ezek miatt fontos lenne velük is párbeszédben lenni.”

Simkó Zsófia

Fotók: © Depositphotos.com/ Istvan Csak, CN (2),  © Depositphotos.com/ Istvan Csak, Merényi Zita

 

Új Város – 2015. november

F ó k u s z b a n  – MIGRÁCIÓ