Alig három hónapja a visszaszámlálás adott erőt a hétköznapok sűrűjében: mennyire vártuk a nyarat, a kikapcsolódást és a levegőváltozást! Na, ez utóbbiból idén jócskán kijutott. A vízfelületek közelségének és a beszerzett ventillátorok számának függvényében igyekeztünk átvészelni a hőséget. És megfürödtünk családtagjaink, barátaink szeretetében, kedvességében is, akikkel új közös élmények kötik szorosabbra a szálat. De várnunk kell tíz hónapot, hogy végre megint azt tegyük, ami örömmel és energiával tölt el és fel? Egyáltalán, mi lesz itt tíz hónap múlva?

Ahogy múlnak a hetek, egyre jobban eluralkodik körülöttünk és bennünk is a jövőtől való félelem, a bizonytalanság érzése. Hisz az eddig csak híradóban látott Európán túli világ háborúival, környezeti ártalmaival, kultúráival most városainkba, falvainkba ért. Ösztönös reakció, hogy beledugjuk fejünket a homokba, és saját hétköznapi küzdelmeinkre, sikereinkre összpontosítunk.

A jóság, a szolidaritás segít, hogy legyőzve félelmeinket kitörjünk a bezárkózottságból.

Pedig van egy ennél nehezebb, de a 21. század globalizált társadalmához méltóbb magatartás is: kitágítani a szívünket, optimistán, az újra nyitottan, és együttérzésünknek engedve figyelni a bolygónkon élő embereket és történéseket. Fájdalmas történelmünk nyomán lépéselőnnyel indulunk, át tudjuk érezni az ötvenöt év diktatúra utáni lassú rendszerváltást átélő kubaiak sorsát, az elfelejtett dél-szudáni háború okozta nyomort, az üldözött iraki keresztények exodusát, a hazánkon egyre nagyobb tömegben áthaladó szírek, afgánok tragédiáját. A beleérzés elfeledteti pánikunkat, észrevesszük, hogy ezek a tőlünk távol, vagy hozzánk közel, pályaudvarainkon élő emberek – testvéreink. És mikor már sikerül a szívünkben így helyreállt békével tekinteni a világra, észrevesszük a kis magvakból csendben terebélyes fává növekvő sok jót, a szolidaritást is: örülni tudunk az afrikai kultúra felfedezésének a kenyai közösségi gazdasági találkozón, a pápai enciklika pozitív fogadtatásának laikus körökben is, vagy a cigány-magyar közös Máriapolinak Ózdon…

A pápa augusztusban, az Ifjúsági Eukarisztikus Mozgalom centenáriumi találkozóján tette föl a kérdést: „… Hogy melyek az igazi öröm jelei manapság a huszonegyedik században? Az első ilyen jel a remény, vagyis olyan fiatalokat látni, mint ti, akik hiszitek, hogy Jézus jelen van az Eukarisztiában, akik hiszitek, hogy a szeretet erősebb a gyűlöletnél, hogy a béke erősebb a háborúnál… Minden nehézség, feszültség és konfliktus ellenére van remény, látok reményt. Sokszor mondom, hogy mostanában folyik a harmadik világháború, apró darabokban. Ennek ellenére sok olyan jelet látok, ami reményre ad okot.”

A manipulált média és a panaszkodó kolléga rossz tanácsadó. Hagyjuk, hogy az emberbe és az egyetemes testvériségbe vetett hitünk tápláljon, és akkor nem kell majd tíz hónapot, sőt, egy napot sem várni, hogy életünk megteljen békés, maradandó pillanatokkal.

Új Város, 2015. szeptember – Beköszöntő
Prokopp Katalin