Mit tehetek ebben a helyzetben és mit kell tennem? – kérdeztem magamtól az elmúlt hetek bevándorlást érintő problémakötege kapcsán. Néhány gondolat megfogalmazódott bennem, ami elsősorban saját magamnak szól.

Ellenőriznem kell, hogy „fortélyos félelem” igazgat-e, vagy a jézusi értékek.
Ellenőriznem kell, hogy nem vagyok-e mások terhére képmutatóan vallásos, abban a biztos tudatban, hogy nekem, személy szerint semmi sem zavarhatja meg kényelmes hétköznapjaimat.
Ellenőriznem kell magam, hogy nem terjesztek-e pánikot, agressziót, vagy – nem akarván szembenézni a realitásokkal –, homokba dugott fejjel nem bagatellizálom-e a valóban komoly kérdést.
Ha átmentem az ellenőrzésen, végre cselekednem kell vagy szólnom. Aszerint, hogy mire van képességem, hogy hova állított az élet. Lehet, hogy ruhára vagy takaróra van szükség, lehet, hogy három csillapító szóra, kézmozdulatra.
A kerítésbe fektetett pénz és energia biztos, hogy megtérül?
Jó tíz éve láttam egy filmet a tévében. Azt hiszem, az volt a címe, hogy „A menet”. Az alapötlet szerint Afrikában az egyik évben globális éhínség támadt az aszályok miatt, és a kontinens északi része felkerekedik, és átjön Európába. Az ebből adódó konfliktusok és kérdések egész hadát boncolgatta a film. Most úgy tűnik, a film bizonyos értelemben valósággá vált, és nem tudunk vele mit kezdeni.
Az egyik napilapban csodálatosképpen számomra rokonszenves lehetőségekről olvastam. Az ENSZ menekültügyi honlapján bármennyi segítőt fogadnak, illetve létrejött az úgynevezett krízisturizmus. A tehetős emberek egy része a válság sújtotta területekre utazik, és velük lehet küldeni a mi adományainkat is. Egyszóval ott kell segíteni, ahol a baj van. Szerintem nem az embercsempész hajók megsemmisítése a probléma gyökeres megoldása, amint a Kossuth rádió egyik riportjában hallottam.
Teremtsük meg Európát mindenütt, ahol szükséges. Európában is. 

Stipkovitsné Katona Ágnes