B e k ö s z ö n t ő      BÉKE

Prokopp Katalin

A második világégés befejeztével világszerte hozzátartozókat gyászoltak, betegeket ápoltak, épületeket, egész országokat építettek újjá a porból. Akkor, épp 70 évvel ezelőtt, a felismerés, hogy a béke fenntartásához összefogásra van szükség, politikai szinten is megmutatkozott: 1945. június 26-án San Franciscóban aláírták az Egyesült Nemzetek Alapokmányát, melynek kezdő szavai: „Elhatározzuk, hogy megmentjük a jövő nemzedékét a háború borzalmaitól, amelyek életünk folyamán kétszer zúdítottak kimondhatatlan szenvedést az emberiségre.” Azóta, illetve 1956 óta nálunk nem volt háború: a mai Magyarország területén élők nagy része nem élte még át saját bőrén, mit is jelent az, amikor folyamatosan ropognak a fegyverek, amikor hónapokon, sőt éveken át nincs munka és iskola, amikor nem tudja az ember, megéri-e a nap végét, amikor az áram- és vízellátás esetleges. Déli, vagy észak-keleti szomszédaink már nem mondhatják el ugyanezt magukról. Nem beszélve sok Közel-Keletről érkező embertársunkról, akik a Földközi-tengeren vagy országunkon keresztülhalad­va Észak- és Nyugat-Európába menekülnek a halál uralma elől. Ferenc pápa többször fogalmaz úgy, hogy korunkban egy több helyszínen zajló III. világháborút élünk. Tudjuk, a béke nem egyenlő a háború hiányá­val, hisz a kommunista diktatúra évei komoly szenve­déseket róttak sok családra. Mégis, legyünk hálásak, amiért évtizedek óta békében, sőt, jelenleg a keresz­tény értékekhez közel álló és szándékában ezekre építő országban élünk. Emellett, úgy hiszem, jó felébreszteni magunkban a szolidaritást és az együttérzést a konflik­tusok miatt szenvedők iránt. Ez segíthet abban, hogy alkalomadtán felismerjük, mit tehetünk értük.

Az ENSZ keretein belül alapítása óta sok pozitív kez­deményezés történt, ugyanakkor az egyenlőtlen érdek­képviselet sok visszaéléshez is vezetett. A szervezetet kívülről és belülről sokan, sokféleképpen igyekeztek eredeti hivatásának megvalósításához közelebb vinni. Ez volt Ban Ki-moon és kollégái szándéka is, amikor az április végén tartott közgyűlésre meghívták a vallási vezetőket, hogy tevőleges együttműködés indulhasson velük. Elemzők szerint ugyanis a néhány évtizeddel ezelőtt visszafordíthatatlannak vélt „laicizálódási fo­lyamattal” szemben világszinten megfigyelhető a vallás szerepének felértékelődése az egyén és a közösség életében, és nem mindegy, hogy csak a gazdasági érde­kektől vezérelt, szélsőséges szerveződésekre hagyjuk-e, hogy a szelet a vitorlába befogják.

Amint Arthur Schneider rabbi vetette fel merészen a plenáris kerekasztal beszélgetésen: „Az ENSZ-ben nem szokás Istent megemlíteni. Miért hozzák fel indokként, hogy ez a szervezet semlegességét jelzi, mikor a Földön 7 milliárdból 5 milliárdan vallásosak?”

Maria Voce a vele készült interjúban így fogalmazza meg, miért sürgős a szerepvállalásunk: „Úgy hiszem, a vallások abban segíthetnek, hogy az emberiség tuda­tára ébredjen: a béke nemcsak a javak egyike, hanem béke nélkül a többi javunk mit sem ér.”

Új Város – 2015. június