Tiszteletteljes hírüladás

Körmendy Imre, tudományos munkatárs

Erős benyomást tesz rám a teremtett világ egysége: az emberi élet egymástól távol álló területein való össze-csengés.

Lux Elvira a két ember közötti kapcsolat építéséről és a gyengédség kifejezéséről írva idézi Vörösmarty sorát: „A látni vágyó napba nem tekint.” Aláhúzva ezzel az általa mondottakat: „A túl intenzív inger minden vonatkozás­ban távolodást, a gyenge inger közeledést mozgósít ab­ban, akit ér. Túl erős fénytől önvédelemből önkéntelenül is becsukódik a szemünk. A gyenge fényforráshoz köze­lebb húzódunk.”

Így van sok ember, amikor Istenről beszélünk neki: túl erős számára az „inger”, túl intenzív a fény, túl hatalmas számukra a Teremtő.

A kicsiny gyermeket nem zavarja a hozzá képest óriási anya vagy apa. Később, amikor már önállósuló személyiség, a túlzott erőfölény inkább elriasztja, félelmet kelt benne, tá­volságtartásra ösztönzi. Tanárként is azt tapasztalom, hogy a „mindent tudó” tanártól nehezen kérdeznek a diákok. Ez a nagyságbeli különbség lehet kulturális, képzett­ségbeli vagy társadalmi rangbéli különbség is. Sokszor tapasztaltuk, hogy gyermekeinknek milyen fontos volt kicsit nagyobb gyerekeket, idősebb testvért, ifjakat látni maguk előtt, akiket könnyebben utánoztak, mint az „el­érhetetlen” felnőtteket.

Ezért ajánlja nekünk Chiara Lubich, hogy ne Istenről be­széljünk a mellettünk élőnek, hanem szeressük egészen egyszerű gesztusokkal, konkrét tettekkel, meghallgatás­sal és befogadással. A szeretetből indulva jutunk el vele – érdeklődésének függvényében – Istenhez. Ezt erősítette meg II. János Pál pápa, amikor a tisztelet­teljes hírüladásról beszélt, ma pedig Ferenc pápa buzdít bennünket: „a mindig tiszteletteljes és udvarias igehirde­tésben az első mozzanat a személyes párbeszéd, melyben a másik kifejezi és megosztja örömeit, reményeit, aggodal­mait szeretteiért és sok egyéb dolgot, ami betölti a szívét. Csak e beszélgetés után lehet bemutatni az igét…”

Új Város – 2014. április