Villogó lámpák

Erhardt Gyula és Krisztina

Rino Ventriglia: Vészjelzések a párkapcsolatban című könyve részletesen kifejti a kapcsolatot veszélyeztető krízisek előjeleit. Cikkünk ennek egy rövidített összefoglalóját tárja az olvasók elé.

Ha az autóban kigyullad az üzemanyagszintet jelző piros lámpa, meg kell állnunk és tankolni kell. Minden házaspár úton van és természetszerűen jönnek krízisek, de ezek előtt már vannak figyelmeztető jelzések, amikor valamit ellenőrizni kellene „házasságunk motorjában”!

Az első jelzés: Átmenet a kezdeti szerelem által létrejövő egység szakaszából egy szétválási szakaszba.

A fiatal, szerelmes házasok az első időszakban teljesen egynek érzik magukat. „Te vagy az életem!” „Csak érted élek!” „Te vagy a mindenem!” Ezek a mondatok nagyon jól kifejezik ezt a fontos állapotot, amelyet a pár él. Ez az az energia, amely segít a kapcsolatot felépíteni. A növekedés érdekében viszont szükség van az egyénné válásra, az elkülönülésre. Később a szerelmes korszakból olyan fázisba lépünk, amikor a másikat többé már nem gyönyörűnek, idealizáltnak látjuk, hanem olyannak, amilyen. Eszünkbe jutnak ezek a gondolatok: „Korábban mindig velem volt.” „Régebben mindig csak rám gondolt.” Sok válás ezen a ponton következik be. „Már nem érzek úgy irántad, mint korábban, már nem szeretlek.” Ez természetes folyamat. Normális, hogy az érzelmek nem olyan erősek, mint korábban, mert a szerelemből át kell lépni a szeretetbe. A szerelem az az energia, amely felépíti, a szeretet pedig fenntartja a kapcsolatot. A kapcsolat fenntartásához az érzelmek nem elegendőek, döntésre van szükség. Már nincs meg a kezdeti hajtóerő. Akarni kell, keresni kell, hogy a különbözőségek feltűnése ellenére megmaradjon, sőt növekedjen a párbeszéd a másikkal, akár fáradságok árán is. Ekkor tapasztaljuk meg a „mi” valóságát. Az „én” és „te”-ből átlépünk a „mi”-be. Ez azonban nem ugyanaz a „mi”, mint amikor szerelmesek lettünk egymásba, hanem olyan „mi”, ami az idővel felépített párbeszédből, befogadásból születik. Ha az otthontól távol vagyunk, amikor dolgozunk, semmi nem lehet ránk hatással, ha a másik velünk van, ha a másik bennünk van. Előfordul azonban, hogy a minket körülvevő társadalom felkínál bizonyos dolgokat. Ha azonban a másik bennünk van, akkor nem vagyunk egyedül, és akkor ezek a dolgok automatikusan lepattannak rólunk.

Az üzemanyagszint visszajelző kigyullad, és jön a második jelzés:  Ha a kommunikáció, a párbeszéd kizárólag a tennivalókról szól. Már nem beszélek arról, hogy érzem magam. Félek, szenvedek, szorongás tölt el, örömök érnek, de ezeket nem mesélem el. A másikkal csak a tennivalókat osztom meg. Az a jó, ha megtaláljuk azokat a nyugodt körülményeket, amik elősegítik azt a mély párbeszédet, amire igazán szükségünk van.

A harmadik jelzés:  Hajlam az elszigetelődésre akkor is, amikor együtt vagyunk. Van az én szobám, az én számítógépem, a mobiltelefonom, a beszélgetéseim, a saját barátaim. Miért gyullad ki a figyelmeztető jelzés? Mert túlzott hangsúlyt kap a saját élettér iránti igény. Van közös tér és van személyes tér is. És harmóniának kell lennie a kettő között. Itt kétféle kockázat létezik. Az egyik az, hogy a személyes tér túlsúlyba kerül. Én és a saját életem. Például a férj leginkább a garázsban, az autó alatt tölti szívesen az idejét, a feleség takarítással foglalkozik szívesen, vagy a plébániára megy karitász munkára. A másik kockázat az, hogy már nincs saját terem, csak a közös. Az elsőnél a figyelmeztető jelzés azt mondja, hogy a „mi” dimenziója lecsökkent, és az „én” túl hangsúlyossá vált. Egy lakásban lakunk, nem válunk el. És mi a másik szélsőség? Csak „mi” vagyunk, mindent együtt teszünk. Ez azonban lemondással is járhat, például folyamatosan megtagadva magunktól a személyes teret. Természetes, hogy a lemondásra is szükség van, de ennek kölcsönösnek kell lennie. Robbanáshoz vezethet, ha nincs meg folyamatosan a harmónia a két tér között.

Negyedik jelzés: Az árnyékos zónák. Itt azért kapcsol be a figyelmeztető jelzés, mert sok jó ürügyet találhatunk ki, hogy egyes dolgokat miért ne mondjunk el a házastársunknak, hanem megtartsuk magunknak. Jogunk van személyes térhez is, de mindenről képesnek kell lennünk beszélni. Az árnyékos területek kérdésénél egyszerű dolgokból indulunk ki, de eljuthatunk a házaspár számára nagyon fontos pontokig. Például a hűtlenséghez. Ez egyfajta végállomás, ahová sok árnyékos zóna kiépülésén keresztül vezethet az út. Mert ha azt mondjuk, hogy „úgysem ért meg engem”, vagy „ha megtudja, megharagszik”, vagy hogy „szomorú lenne, nem okozhatok neki ekkora fájdalmat”, akkor ez az árnyékos zóna fokozatosan egyre nagyobbá válik, mígnem egy határozott törést eredményez a házaspár között. Eközben ugyanakkor nem tudatosodik, hogy ha van egy ilyen kifelé áramló energia, az elvezethet egy harmadik személy iránti szerelemhez. Mostanra már beigazolódott, hogy a hűtlenség mindig a házastársi kapcsolatban jelen lévő megpróbáltatás, rossz közérzet következménye. Ezért nem egyértelmű, hogy ki a bűnös és ki az áldozat, hanem sokszor a bűnös az áldozat, és aki áldozatnak tűnik, az a bűnös. Sokszor az a fél hajlamosabb a hűtlenségre, akár öntudatlanul is, aki számára fontos volt a kapcsolat. Az első hűtlenséget ő szenvedte el, azaz a csalódást a kapcsolatban. Emiatt valamilyen módon próbál megszabadulni ettől a párkapcsolattól, amelyben nem érzi jól magát.

A hűtlenség a munkán, a sporton, vallási jellegű szervezeten keresztül is megvalósulhat, itt nyerünk „kielégülést”, kompenzációt, mert nem akarunk a házastársunkra gondolni. Elhanyagolom azt, ami a kapcsolatunkban rajtam állna.

Figyelmeztető jelzés az is, ha a házastárs iránti vágy, a fizikai vonzódás csökken. Ha hiányzik az érzelmekkel teli házasélet, akkor az azért van, mert a probléma gyökerénél ott vannak mindezek az árnyékos zónák.

Élhetünk boldog, kiegyensúlyozott kapcsolatban? Minden attól függ, hogy érzékeljük-e a saját üzemanyagszint visszajelzőnk működését, ami segít megérteni helyzetünket, és ha érzékeltük, akkor teszünk-e valamit, hogy életünk, kapcsolatunk jól működjön tovább?

Figyelmeztető jelzések a kapcsolatunkban

 Új Város – 2014. május