A közoktatásba újonnan bevezetett, kötelezően választandó alternatív tantárgyak oktatása sok vitát váltott ki nemcsak iskolai, hanem szélesebb társadalmi körben is. Ennek a tanévnek a kezdetén a Délmagyarország c. napilap tájékoztatást adott arról, hogy milyen problémák adódtak ezeknek a tantárgyaknak a bevezetéséből, és milyen arányban választották őket az érintettek a „déli végeken”. Az előzetes várakozásoktól eltérően a választási arány kiegyensúlyozott volt: kb. 50-50%. Engem személy szerint örömmel töltött el ez az arány, hiszen a 2011-es népszámlálás sokkoló adatai szerint a vallási közösségekhez és felekezetekhez tartozók száma 2001 óta drámaian csökkent. A keresztények közel 30%-kal vannak kevesebben, mint tíz évvel korábban. A statisztika szerint az elvallástalanodás egyik fő területe épp a Dél- és Délkelet-Alföld. Állami iskolákban dolgozó pedagógusokkal beszélgetve az erősödött meg bennem, hogy a statisztikai adatok mögötti valóság rendkívül sokszínű. Az egyes iskolák pedagógiai ethoszától függően az e tantárgyakhoz való viszony a burkolt elutasítástól az örömmel való befogadásig terjed, sok-sok árnyalattal. Az „értéksemlegességhez” mereven ragaszkodó tanári kollektívák alig titkolt lenézéssel kezelik a hittant választókat. Az értékorientált közösségek számára örömmel fogadott lehetőség e tantárgyak kötelező bevezetése. Van olyan általános iskola, ahol már évekkel korábban külön időt szorítottak az erkölcsi nevelésre. Az ilyen tanári közösségekben a hitoktatókat is teljesen egyenrangú kollégákként fogadják el. A homo digitalis világában hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, hogy az oktatás-nevelés kulcsfigurája a pedagógus. Alapvető fontosságú, hogy ki és hogyan tanít. Emellett azt is tudatosítanunk kell egy bölcs, öreg matematikatanár szavaival, hogy „az oktatási folyamat önmagában magas erkölcsiségű dolog. Az értelmes, a jó, az örök magvának elhintése bármilyen tantárgy oktatása során lehetséges”. A hit és erkölcstan oktatása során azonban szükségszerű.

dr. Szalamin Edit

ny. egyetemi docens