Mindannyiunk gyermekkorában az iskolai ünnepélyeken (is) megjelentek a társadalmi traumák, és ezek kollektív emlékezete. Etika tanárként elgondolkodom azon, hogyan tanítsam közös múltunk elkövetett hibáit a fiataloknak, akik mindezt nem élték át? Trianon, a holokauszt, az észak- és dél-amerikai indiánok leigázása, vagy az afrikai feketék  rabszolgasorba kényszerítése, a kommunizmus áldozatai hazánkban és a környező országokban… és még folytathatnánk a fájdalmas események sorát, amikor ártatlan embereket egy ideológia hatására saját embertársaik áldozattá tettek. Mások be nem avatkozókként rettegtek, néhányan a lelkiismeretükre hallgatva embermentők lettek. Hazánkban az elmúlt évtizedekben bizonyos történelmi eseményekről hallgatni kellett, de ma már az iskolákban is megtartják a megemlékezéseket. Az agyonhallgatás feszültségeket hozott létre az emberekben. Bár most nyíltabban beszélhetünk, mégsem mindegy, hogyan szólunk a múltról. Mindig odafigyelek, hogy milyen érzelmeket vált ki a gyerekekből ez a téma. Lehet az osztályban olyan tanuló, akit erősen érint a rokonai miatt. Egy etika tanár sohasem manipulálhat, nem gyakorolhat érzelmi ráhatást. Nyilván azok az évek, amikor agyonhallgatták ezeket a súlyos traumákat, nem eredményezett gyógyulást. De most, hogy beszélünk róla, meg kell találnunk a helyes mértéket. A fájdalmak túlhangsúlyozása, a behegedt sebek újra és újra felnyitása szintén akadályozhatja a lelki gyógyulást. Fontos, hogy gyermekeink megértsék: mindent meg kell tennünk, hogy ezek a szörnyűségek ne történhessenek meg újra! Számomra az is nagyon lényeges, hogy ne hagyjam tanítványaimat a reménytelenség légkörében. Minden krízishelyzetben vannak olyanok, akik szolidárisak a szenvedőkkel, a katasztrófa kárvallottjaival. Segélyszállítmányt küldenek, orvosok, szociális munkások, karitatív szervezetek tagjai utaznak a helyszínre segíteni a bajbajutottakon. Tanítványaimmal együtt hinni akarok az emberi együttműködés  erejében és a kapcsolatok építésében.

Dohány Edit

tanárnő