Kapcsolatainkat szavainkkal vagy építjük, vagy romboljuk. A kommunikáció nem csupán arra szolgál, hogy történeteket meséljünk vagy tényállásokat ismertessünk, hanem arra is, hogy dicsérjünk vagy elmarasztaljunk, buzdítsunk vagy fékezzünk, ígéreteket tegyünk vagy mentegetőzzünk. Szavaink nyomán a világ nem marad olyan, amilyen volt. Hányszor fogtuk a fejünket, hogy miért is nem gondolkodtunk, mielőtt beszéltünk! Talán sokszor tapasztaltuk azt is, hogy mondatainknak milyen jótékony hatása van környezetünkre. Képesek vagyunk megnyugtatni, reménnyel eltölteni, felvidámítani embertársainkat. A másik ember iránt érzett felelősségünk javarészt abban ölt testet, hogy mit és hogyan mondunk neki.
A keresztény lelkiségi hagyomány kellőképpen tudatában volt annak, hogy a nyelv „kicsiny tag ugyan, de nagy dolgokat visz végbe” (Jak 3,5). A Jakab-levél figyelmeztet azonban arra is, hogy a nyelv „nyughatatlan rossz, telve halálos méreggel” (Jak 3,8), ezért szükségképpen fékezni kell, mert különben kiszámíthatatlan kárt okoz gazdájának, s másoknak egyaránt. Egyetlen meggondolatlanul kimondott szó lelkeket ölhet, ellenségekké tehet jó barátokat, és lángra lobbanthatja a szunnyadó szenvedélyeket. A keresztény lelki írók között e gondolatok kapcsán széles körben elterjedt nézetté vált, hogy a tökéletességre törekvőknek a hallgatás útját kell járniuk. Ha nem akarunk szavainkkal vétkezni, akkor inkább hallgassunk! És ha végképp szólnunk kell, akkor nagyon megfontoltan tegyük azt. A silentium jelszava uralja azt az irányt, amely elsősorban a személy lelki javát, az egyéni tökéletességet tartja szem előtt.
Észre kell vennünk azonban, hogy az Újszövetség szellemisége nem annyira a hallgatásra, hanem a felelős, bölcsességből fakadó beszédre ösztönöz. A hallgatás ugyanis nem csupán az önfegyelem megnyilvánulása lehet, hanem a gyávaságé és a kényelmességé is. Gondoljunk azokra a szavakra, amiket akkor hallgattunk el, amikor beszélnünk kellett volna! Amiket nem mondtunk ki, mert féltünk a következményektől! Azokra a társainkra, akiknek senki nem tudja, vagy nem meri megmondani, hogy nem jó úton járnak vagy tévedésben vannak! A kölcsönös szeretet parancsa a társaink iránt érzett felelősségre hív. A Kolosszei levél így fogalmaz: „Krisztus igéje lakjék bennetek gazdagon! Minden bölcsességgel tanítsátok és intsétek egymást!” (Kol 3,16). Új erényekre, új kompetenciákra van tehát szükségünk. Megtanulni azt, hogy a szeretet bölcsességéből merítsünk, amikor szólunk, és hogy a megfelelő helyen, a megfelelő időben és főként a megfelelő módon tudjuk kimondani azokat a szavakat is, amelyek kényelmetlenek, de lélekmentőek lehetnek társaink számára. A kommunikáció így valóban a kapcsolatok építésének eszköze lesz, nem csupán a kölcsönös udvariaskodás szintjén. Nem olyan szavakra van szükségünk, amelyek „igazmondásukkal” sebeket ejtenek, megaláznak vagy feszültséget szítanak, hanem gyógyítanak, feloldanak,
szembesítenek önmagunkkal, a dolgokkal és a többiekkel. Az igazsággal való szembenézés persze mindig fájdalmas is, de ez egészséges fájdalom, amitől nem szabadna kímélnünk egymást.

Tóth Pál