Megfogalmazódott bennem, vajon mennyire ragaszkodom ahhoz, hogy én legyek a sofőr az életemben, illetve merre tartok? Mennyire bízzam rá magamat a gondviselésre, és ezt milyen módom tegyem? Nyilván, ha elengedem a kormányt, akkor a kocsi nem fog menni, még akkor sem, ha jó irányba vinne a GPS. Nehéz vállalni a bizonytalant, megélni a jelent egy jónak tűnő, reális koncepció rovására, szerintem különösen nekünk, férfiaknak. Mégis, talán a megoldás az a részlet, ahol Jézus arról beszél, hogy „aki első akar lenni, legyen mindenkinek a szolgája.” Ami persze egy tudatos döntés, nem kényszeredett belenyugvás. Ha másokra „gondot viselek”, magamat is felhatalmazom, hogy az adott szituációban befogadjam a gondviselést, „éles” legyek rá, és akár merjek segítséget is kérni. Így maradok benne a kölcsönös szeretetben. Még nyáron volt egy találkozónk, ahol az előadó azt mondta, hogy a valós tudás, a megkülönböztetés négylépcsős:  tanulás – hallottak alkalmazása – közösségi meghatalmazás – önmeghatalmazás. Mindegyik lépcső fontos, még akkor is, ha ma már az internetről autodidakta módon bármit elsajátíthat majdnem mindenki. A mindent megtanuló, önálló „superman” képe nem idegen tőlünk, fiataloktól sem. Helyes a tudás megszerzése, de valakiért/valakikért kell azt megszereznünk. Nem jó, ha úgy járunk, mint Babits, aki önmagát „vak dióként” illusztrálta, mikor rájött, hogy csak saját magát képes visszatükrözni. Hazánkban kevesen vannak, akik mindent tudó mecénásokként, teljesen autonóm módon menedzselhetik kedvükre saját életüket, különösebb segítség nélkül. Szóba is került egyik beszélgetésem alkalmával, hogy nem minden munka ugyanolyan értékes. Egy mérnök például bejósolhatóan egy jó pedagógus fizetésének háromszorosát fogja kapni, de az utóbbiak nélkül az előbbiek nem „termelődnek” ki. Itt érnek össze a vonalak, a társadalmi gondviselés paraméterei. E folyamatokat figyelve nem elvetődik, hanem aláhúzódik Isten beavatkozásának realitása.

Kunvári Krisztián

történész