Egy kisebb csoda

A Szent István Bazilika előtti vasárnapi mise után az volt bennem, hogy most mindjárt vége a Genfestnek, ezért nagyon jó lenne, ha el tudnék búcsúzni azoktól, akiket ismerek, vagy a napokban megismertem. Viszont lehetetlennek tűnt a tömegben körözni, és őket keresni, ráadásul volt még egy-két dolog a mise után, amiben segítséget ígértem. Úgy határoztam, hogy a jelen pillanatra koncentrálok, azokat fogom szeretni, akik éppen mellettem vannak, és nem gondolok arra, hogy kivel szeretnék találkozni. Ekkor hívott fel az egyik barátom, hogy kísérjek ki egy koreai csoportot  a reptérre. Tudtam, hogy így már az esélye is megszűnik, hogy összefussak valakivel, de egy nagy szabadsággal mondtam igent. Szinte hihetetlen, ami történt… Istennek van humora! Amíg segítettem bevásárolni a  koreaiaknak, és elkísértem őket a metróig, egymás után belebotlottam abba a 10-15 emberbe, akikkel akartam egy pár szót váltani. Utólag tényleg csodaszámba ment, mert még ha átgondolom se tudnék olyan valakit mondani, aki nagyon kimaradt. Végső poénként a reptéren összetalálkoztam egy utolsó üdvözletre a rendezvény összes római szervezőjével. Nagy boldogságot jelentett, annyira tapintható volt Isten szeretete…

Kovács Berci – Pilisszentiván

A legapróbb részletekig

Fantasztikus volt látni, ahogy a fiatalok -köztük sok olyan, aki most volt először segíteni- kézbe vették recepciós feladatukat. Minden jegyre úgy tekintettek, mint valami „szent” dologra és figyeltek, hogy minden célba érjen,  mindenkit a szeretet fogadjon. A legapróbb részletekre is ügyeltek és nem tévesztettek: pl. hogy aki nem kért ebédet, annak piros pötty legyen a jegyén. Elmentek megnézni, hogy a füzetben írt pénzváltók működnek-e, mert mindenki azt kereste. Mivel nem működtek, ezért plakátot készítettek, hogy ez az infó is látható legyen. A reptéri segítők is ezerrel dolgoztak, le a kalappal! Közben egy-egy kérdés: “De hát mi ez a Fokoláre Mozgalom?” És a kialakuló néhány perces holt időben mesélték egymásnak, hogy amikor Chiara Lubich a II. világháború alatt látta, hogy minden összeomlik, csak egy Valaki nem szűnik meg… A munkahelyemről az igazgatóhelyettes ment ebédet keresni a Gen Rosso együttes által szervezett workshopban résztvevő fiataloknak a szomszéd étteremben és lealkudta a menüt, majd felhívott, hogy jó lesz-e?

E. Emese – Budapest

Nincs vége

Egy kicsit másképp éltem meg a Genfestet, mint mások. Ugyanis azt ígértem segítségképpen, hogy elvállalom erre az időszakra az unokáimat – akárhányat -, hogy a szüleik nyugodtan dolgozhassanak a rendezvényért. Általában három gyerek volt velem, néha hat. Igyekeztem úgy lenni velük, mint ahogy a résztvevők lehettek jelen, bárhol. Sokat játszottunk, kirándultunk, főztünk együtt, palacsintát sütöttünk, fagyiztunk, stb.  Aztán elérkezett a nagy nap, bekapcsoltuk a tévét, és a gyerekeket is lenyűgözte a látvány, a sok ember, színes tarkaság, a zene… Gondoltam egyet, és javasoltam, hogy játsszunk genfesztest. Azt hogy kell?  – Hát, ahogy kitaláljuk! – Nagyon tetszett nekik a sok színes zászló. Mondtam, hogy válasszunk zászlókat, és mindenki rajzolja le egy országnak a zászlaját, persze, nagy egyetértésben, szeretetben, mert ez a lényeg. Elővettük az atlaszt, és bizony nem volt könnyű kiválasztani a kínálatból a lerajzolhatót és szépet. – pl. ne legyen benne címer. Aztán csak sikerült, de az egyik gyerek olyat választott, amiben egy sárga ötágú csillag van. Persze, nem tudta lerajzolni – én se. Már körzőt, vonalzót is előszedtem. A másik gyereknek Kanada zászlaja tetszett, annak a „gyenge pontja” a juhar levél. Ezt viszonylag könnyen megoldottuk: kiszaladtam a szomszédos parkba, szedtem a juharfáról levelet. A japán felkelő Nappal nem volt problémánk. Aztán úgy belejöttek, hogy 2-3 zászlót is rajzoltak. Felváltva vonultunk a zászlóinkkal, s akkor volt nagy öröm, amikor valaki meglátta a „saját” zászlaját a képernyőn. „Ott az enyém! Ott meg az enyém!”. Ezt játszottunk. És folytatjuk. Mert ugye, nincs vége?

Barlay Ágnes – Budapest

Nem téptem a hajamat

A zenekarok próbáján szembesültünk bizonyos dolgokkal, amik nagyon, de nagyon megnehezítették azt, hogy méltóan tudjuk képviselni a magyarokat. Később rájöttünk arra, hogy talán a mi szerepünk az, hogy tudjuk segíteni apró dolgokkal a hasonló cipőben járó, más országokból jött zenészeket. És az, hogy játszunk az már egy tized rangú dolog.  Személyes történetemről ebben a nagy forgatagban csak annyit, hogy dobos vagyok és balkezes. Egy hónapja kb. az az infó jutott el hozzám, hogy ez nem probléma, mert lesz balkezes dob. Amikor először próbáltunk, akkor szembesültem, hogy ilyenről szó sincs és a dobot átszerelni sem lehet. Sok-sok küszködés után sikerült elérni, hogy a pergő dobot kb. 3 centivel megemeljem, hogy a kezem ne akadjon bele folyton a térdembe. Aki zenél, az tudja, hogy a zenésznek elengedhetetlen az, hogy a minimális feltételek meglegyenek ahhoz, hogy elő tudjon adni valamit. A jelenlegi helyzetben ez nulla szinten volt! Közben kiderült, nem vagyok egyedül, mert egy argentin dobos szintén balkezes. Oda vittem neki egy duplázót, ami némiképp javít ilyenkor a helyzeten. Amikor meglátta, majdnem sírva fakadt örömében. Aztán ismét következett egy kis macera, mire elértük azt, hogy kicseréljük az ottani lábdob pedált a duplázóra. Hogy pontosítsak, ez a kis macera azt jelenti, hogy az ember ilyenkor már a haját tépi… A duplázót én már nem próbálhattam ki, mert nem kerültünk sorra és mikor a próba végén gyorsan odaszaladtam, hogy legalább hadd lépjek rá, egyáltalán működik-e, már leszedték. És telis-tele voltak ezek a napok ilyen meglepetésekkel. De azt hiszem, nem vagyunk egyedül. Szóval nem maradt más, mint építeni a hidakat és nem fennakadni semmin. Maga az előadás csodával határos módon jól sikerült annak ellenére, hogy úgy mentünk fel a színpadra, nem tudtuk, meg fogunk-e szólalni, mert a helyszínen már nem volt lehetőségünk beállni. Felcsendült az első akkord és tudtuk, hogy innentől kezdve már nem a mi kezünkben van dal. Ez már valami sokkal több…

F. L. – Budapest

Valódi öröm

Ha létezne egy olyan műszer, amivel ki lehetne mutatni az emberek hangulatváltozását, akkor az elmúlt napokban a város különböző pontjain bekapcsolva jelentősen kilendült volna a mutatója. Különösen az Erzsébet tér, a Papp László Sportaréna, a Hősök tere és a Lánchíd között. De nem menekültek a távolabbi kerületek sem, ahol szállást kapott az a kb. tizenkétezer fiatal, aki a Genfestre  érkezett. Én magam az utóbbi nyolc évemet nappal a belvárosban éltem, ezért állíthatom biztosan, hogy ilyet még nem látott Budapest népe. A depressziós, rosszkedvű, ideges embereket felváltotta egy vidám, sok nyelven beszélő, színes sereg. A legnormálisabb fiatalok, akiket csak el lehet képzelni. Ragályos volt ez a furcsa hangulat, csodálkozva, örömmel fogadták a helybéliek. Talán egyikünknek sem esne nehezére, hogy mindig ilyennek képzeljük el a fővárosunkat: a "hidak városának". Igazi, valódi öröm ugyanis a kapcsolatból születik kizárólag. Let's bridge!

– sdm –

Egyszerűen köszönjük

Szeretném magam és a kollégáim nevében hatalmas hálámat kifejezni azért, hogy közreműködhettünk a Genfest  lebonyolításában! Az összes munkatársam – kivétel nélkül nagyon fel volt dobva azért, hogy dolgozhatott ebben a produkcióban. Látták a sok tiszta és elszánt fiatalt, ami sok erőt adott nekik! Nem szeretném tovább ragozni, egyszerűen csak köszönöm, köszönjük!

Erhardt Ágoston – főszerkesztő-producer (Duna TV)