Benyomások
A Genfest után „Budapest már nem az lesz, mint ami eddig volt” – nyilatkozta az egyik lapnak Maria Voce, a Fokoláre mozgalom elnöke. Bátor prófécia! A felületes szemlélő azt látja ugyanis, hogy a főváros visszazökkent a régi kerékvágásba, és egyre halványuló emlék lesz azoknak a szimpatikus fiataloknak a felvonulása, akik azt skandálták, hogy „Let’s Bridge Budapest” és akik nem hagytak szemetet maguk után. Talán mélyebb nyomot hagy a rendezvény annak a rendőrtiszt asszonynak a lelkében, aki fáradságot nem ismerve, lehetetlennek látszó engedélyeket intézett el számunkra, és aki civilben együtt akart a Lánchídra vonulni a fiatalokkal. Vagy az a politikus, aki meglepetten mondta: „Nem is tudtam, hogy a vallásosság ilyen modern formában is meg tud nyilatkozni.” A változás ígérete azonban bennünk van elrejtve, és természeténél fogva most még olyan, mint a mustármag, amely alig látható, de ha fejlődésnek indul, akkor kiterebélyesedik. Már az előkészületek során láttuk, hogy a Genfest megszervezése mindannyiunktól valami újat kér. Napról napra biztosítanunk kellett magunk között azt a kohéziós erőt, amely képes különböző kontinenseket, központi és helyi szervező bizottságot, fiatalokat és idősebbeket, amatőr lelkesedést és szakértői tudást összekapcsolni egymással, és közös erőfeszítéssel megoldani számos szervezési és finanszírozási problémát. Minden nehézség ellenére megőriztük kapcsolatainkban azt a családi szellemet, amelyet Chiara Lubich hagyott ránk örökségül: odafigyelni egymásra, közösen alkotni, bocsánatot kérni és újrakezdeni, ha hibáztunk. Ez a munkastílus sokakat vonzott, és a végén már nem lehetett tudni, hogy honnan is érkeztek az önkéntes segítők. A világsajtót pedig bejárta az a kép, ahol a Sportarénából a Lánchídhoz vonuló fiatalok megállnak a Hősök terén a Milleniumi emlékmű előtt. Talán kevesen tudják közülük, hogy mit jelent nekünk, magyaroknak ez a hely: nemzetünk nagyjai, és mindaz, amit a tér szimbolikusan megtestesít a honfoglalástól kezdve Nagy Imre újratemetésén át II. János Pál látogatásáig, mindez átöleli a világ fiataljait, befogadja a nemzetek lobogóit. A Genfest annak a megtapasztalása is volt, hogy a „népek hazájában”, a „nagyvilágban” találunk számos olyan embert, a jövő ígéretét hordozó fiatalt, aki nem haszonleső módon akar viszonyulni hozzánk, hanem a testvériség hídjait akarja építeni velünk. Az általuk meghirdetett Egyesült Világ Projekt ezt az egyben régi és vadonatúj gondolkodásmódot hivatott megvalósítani. Rajtunk áll, hogy mustármagból fává cseperedjen!
Tóth Pál