Unokahúgom két kisebb gyermekére vigyáztam, mert ő nagyobbik lányával szín­házba ment. Fél kilenc felé in­dultam el velük abba a lakásba, melyet béreltek. Elég fáradtak voltak, ezért örültem, hogy szin­te rögtön jött a villamos és a buszra sem kellett sokat várni.

Az egyik gyerek felajánlotta, hogy viszi azt a hátizsákot, mely­ben benne volt egy Ipad, elég sok pénz, a lakáskulcs, néhány cucc és egy bérlet lakcímestül.

Éppen leszálltunk a buszról, amikor észrevettem, hogy a kisfiúnak nincs a hátán a zsák. Egy pillanatra megdermedtem, de aztán láttam, egy dolgot te­hetek, hogy a következő bus­szal visszamegyünk a villamos végállomására, hogy ott érdek­lődjek, nem adták-e le. Hamar kiderült, hogy nem.

Értesítettem az unokahúgo­mat, aki szóhoz sem jutott a „meglepetéstől.” Én igyekez­tem elfogadni ezt a helyzetet, amennyire képes voltam rá. Az egyetlen megoldás az volt, hogy visszamegyünk a mi laká­sunkba, az anyukának meg si­került egy barátnőjénél szállást kapni.

Már a villamoson ültünk, amikor eszembe jutott, hogy mégis el kellene menni a busz­megállóba, hátha ott maradt a hátizsák, akkor is, ha szinte képtelenségnek tűnt, hiszen kb. fél óra már eltelt és a busz­megállóban csak megfordult néhány ember, akkor is, ha vi­szonylag késő volt.

Az utolsó pillanatban leszáll­tunk ott, ahol átellenben fel­szálltunk a buszra. Igazából itt volt számomra a lényeg, mert egy határozott indíttatást érez­tem arra, hogy ugorjak be az ab­szurditásba, és nézzem meg, hát­ha mégis itt csúszott le valahogy a gyerek hátáról a zsák. Olyan volt, mintha maga a Szentlélek „lökött volna le” a villamosról. Nem találtunk semmit, és ami­kor ezt szavakkal is kimondtam a gyerekeknek, két sötétebb hajú és bőrű férfi indult meg felénk. Na, ezek meg mit akarhatnak tőlünk, gondoltam magamban. Amikor odaértek hozzánk, lát­tam csak meg, miért közeledtek: hátizsákunkat akarták átadni. Nem hittem a szememnek. Az egyikük mutatta okos telefon­ján, hogy megtalálták a bérle­ten levő cím alapján az utcát, ahol rokonaim laknak és éppen indulófélben voltak, hogy meg­keressék a lakást. Kedvesen és lazán megsimogatták a kisfiú fejét és biztatták, hogy máskor jobban vigyázzon. Kérdésemre elmondták, hogy szírek és 15 éve élnek Magyarországon. An­nak a gondolatnak sajnos nem tudtam ellenállni, hogy ha nem ők, hanem olyan valaki talál­ja meg a zsákot, aki a lakcím alapján a közelben lévő néhány lakásos társasházba bemegy, és nem visszaadni akarja, hanem a kulccsal kinyitni a bérelt la­kást…

A két férfi utolsó mondata nagy köszönetünk után ez volt: „És még mondja valaki, hogy a muszlimok nem becsülete­sek.” Ebben én sohasem kétel­kedtem, válaszoltam nekik. Magamban pedig köszönetet mondtam, amiért a Szentlélek ösztönzött a cselekvésre.

T. J.

Budapest

Új Város – 2012 május

az élet igéje – az ige élete

EVANGÉLIUM A MINDENNAPOKBAN

KÉT SZÍR FÉRFI ÉS EGY HÁTIZSÁK