Nagyobb önbecsülés?
Mindig nagyon elfogadó voltam a férjemmel, nemcsak a természetem miatt, hanem hogy neki örömet szerezzek. Miközben visszafogtam magam, hogy ne az én akaratom érvényesüljön, ő egyre nagyobb teret nyert… Nem segített az otthoni munkákban, ő döntötte el, hogy mit vásároljunk, mikor, hová menjünk, és mely barátokat hívjuk meg vendégségbe. Amikor ezekről igyekeztem vele beszélni, szinte mindig falba ütköztem, és a békesség kedvéért inkább visszakoztam. Aztán elkezdett az interneten szörfölni, rólam pedig megfeledkezett. Végül felfedeztem, hogy van egy kedvese. Nem találkoznak ugyan, mégis gyengéd üzeneteket váltanak egymással minduntalan. Rákényszerítettem, hogy szakítsa meg a kapcsolatot – életemben először álltam a sarkamra. Kimondhatatlanul szenvedtem, és közben próbáltam megbocsátani…
Ha kezdettől fogva nagyobb lett volna az önbecsülésem – akár a veszekedésig menő véleménynyilvánítással –, sokkal boldogabb lettem volna, és a házasságunk sokkal szilárdabb. Hogyan egyeztethető össze az önajándékozás és az önbecsülés, mely utóbbi nélkül felbillen a kapcsolat egyensúlya, és tönkremegy a házasság?
E. F.
Önajándékozás vagy önbecsülés – ezek nem ellentétes fogalmak. Ha ajándékozni akarjuk magunkat, nemcsak azokat az érzelmeinket kell kommunikálnunk, amelyeket szívesen kinyilvánítunk a másiknak a szeretet, a tisztelet és az öröm kifejeződéseként, hanem azokat is, amiket nehéz kifejezni, mert nem akarunk velük terhet rakni a másikra vagy fájdalmat okozni. Hangot kell tehát adni a csalódásunknak, a bosszúságunknak és a zavarunknak is. Próbáljuk meg ezt mondani: „Számomra megalázó, amikor így viselkedsz; úgy érzem, hogy kihasználsz.” Vagy: „Ez nem tetszik. Jobban örülnék, ha…”
Az önkifejezést tanulni kell. A férje esetleg önvédelemből emel falat maga köré. Talán nagyobb érzékenységgel kellene kivárnunk a megfelelő pillanatot a beszédre, és ahelyett, hogy kifakadnánk, és ösztönös reakcióként támadásba lendülnénk, inkább hősies nyugalommal, lefegyverző erővel kezdhetnénk így is: „Tudod, azt hiszem…”
Egy kapcsolatot úgy lehet építeni, ha kifejezzük a másiknak, mire van szükségünk, mit gondolunk, miért aggódunk (amellett, hogy a másikat meghallgatjuk). Máskülönben tán nem színlelés, ha a békesség kedvéért elhiteti a férjével, hogy minden rendben van, noha ez nem igaz? Nem könnyű színt vallani, különösen, ha valaki engedékeny és belenyugvó alkat. Bátorságra van szükség, hogy olyannak mutassuk magunkat, amilyenek vagyunk. Bíznunk kell magunkban és a másik szeretetében. Ha nem ezt tesszük, előbb-utóbb robbanás lesz a vége.
Leírja, hogy lassan már két külön életet éltek egymás mellett, és mindketten egyedül érezték magukat. Ilyen helyzetben sokkal sebezhetőbbé válik az ember, és a felszínesség vagy a magány hatására esetleg azzal álltatja magát, hogy másvalakivel jobb lenne.
Mivel képes volt megbocsátani, sikerülhet mindkettőjüknek megváltoznia és együtt újrakezdeniük. Ez már kiindulópontja lehet – különbözőségük ellenére is – egy sokkal igazabb kapcsolatnak, amelyben szeretnék őszintén és egyre jobban megérteni egymást.
Giovanna Pieroni
Fordította: Medvey Judit
Új Város – 2010 január-február
megkérdeztük – Családi élet
Nagyobb önbecsülés?