A hónap végén újfent tévénézők százmilliói foglalják el helyüket a készülék előtt, hogy végigizgulják a filmvilág egyik legfontosabb éjszakáját.

Az Oscar-díjat 1929-től adják át az arra legérdemesebbnek tartott művészeknek, maga a név két évvel később „ragadt rá”. Az anekdota szerint Margaret Herrick, az Amerikai Filmakadémia első könyvtárosa alaposan körbejárta munkahelyét, amikor először bent dolgozott. Ilyen módon lehetősége volt közelről is megvizsgálni egy kis aranyszobrot. Nézegetés közben rádöbbent, hogy a szobor igencsak hasonlít nagybátyjára, a texasi Oscar Pierce-re, ezért felfedezését hamarosan világgá kürtölte. Így ragadt rá a díjra a becézés, majd később hivatalosan is megkapta az elnevezést.

Oscar. Előítéletek, értékítéletek, találgatások, beidegződések, sztárok, show, sokszínűség. Mindenkinek megvannak a vele kapcsolatos nézetei, vagy éppen teljesen hidegen hagyja a jelenség. Azonban egy ilyen súlyú dologgal mindenképp érdemes foglalkoznunk. Különösen azért, mert – hasonlóan szinte mindenhez a művészet világában – ez sem statikus. Oscar bácsi is folyamatosan változik: néha megújul, néha az éppen aktuális divatot követi, néha szembeszáll azzal; néha a filmkritikusok szájíze szerint dönt, néha a közönség szimpátiája alapján választja ki a nyertest. Ugyanis itt egy hatezer főt számláló nemzetközi testületről beszélünk, ami eleve kizárja, hogy általános igazságokat állítsunk fel vele kapcsolatban. Persze tendenciákról miért ne lehetne értekezni… Vannak és figyelemre méltóbbak, mint valaha.

Nem is olyan nagyon régen a „legjobb film” díjával jutalmazott alkotás szinte mindig közönségkedvenc film volt, emészthető tartalommal, nagy költségvetéssel, látványos díszletekkel, híres színészekkel. A Rettenthetetlen, a Gladiátor, Az angol beteg vagy a Titanic nézők millióit ejtették rabul. Mostanában viszont egyre nagyobb számban képviseltetik magukat az Oscar-gálán kisebb, független filmalkotások, amiket huszadannyi ember sem látott, mint ezeket a nagyformátumú szupermozikat. A változás okaira hamar rájöhetünk, de ezek közül is a leglényegesebb az internet térhódítása.

Még egy évtizeddel ezelőtt is csak a legnagyobbakkal foglalkozott a napi sajtó. Ma viszont pillanatok alatt híre megy, hogy melyik filmet ki és hol fütyülte ki vagy melyik részesült álló ovációban – működik a Facebook, a Twitter, és a blogok armadája. Ilyen módon lehetőséghez jutnak és bekerülhetnek kisebb filmek is a díjszezon vérkeringésébe, hiszen viszonylag könnyen a figyelem középpontjába kerülhetnek, ha valóban jók.

A változásban komoly szerepe van a filmkritikusoknak is. Nem túlzás leírni, hogy az utóbbi esztendőkben megduplázódott a kritikusi díjak száma, amelyek – az egyre erőteljesebb – médiahátszéltől támogatva tovább erősítik a kritika által mindig is jóval nagyobb becsben tartott szerzői (művészibb) filmeket. Ha egy mezei akadémiai tag hosszú heteken keresztül folyton ugyanazokkal a címekkel találkozik újságolvasás közben vagy az internet szövevényes világát böngészve, akkor az valahol biztosan befolyásolni fogja a döntését. Persze igen nagy merészség lenne azt állítani, hogy jelenleg egyértelmű befolyásuk van, hiszen gondoljunk csak a tavalyi évre, amikor a kritikusi díjszezont utcahosszal nyerő Social Network – A közösségi háló című filmet az utolsó utáni pillanatban beelőzte A király beszéde, cikkírók ezreinek szolgáltatva ezzel témát a szakma kontra kritika kérdésben.

Valószínűleg még mindig sokan gondolják, hogy ehhez az egészhez igazán pénz kell és el van intézve. Naiv dolog lenne az ellenkezőjét állítani, de itt is fel kell figyelnünk a változásra. A nagyobb stúdiók természetesen még mindig sokmilliós kampánnyal készülnek az Oscar előtti időszakra. Az egyenlőtlenség tehát valamilyen szempontból továbbra is fennáll a „sokpénzes” megafilmek javára, de az utóbbi esztendők bebizonyították, hogy a spotok és a reklámok már nem olyan hatásosak, mint régen. Veszített az Avatar, a Kilenc és a Vágy és vezeklés is. Ugyanakkor egyre több klasszikus – jó értelemben vett – sikertörténet születik a győztes filmekkel kapcsolatban. Kisköltségvetésű indiai tévéfilmet készített Danny Boyle, ám egy filmfesztiválon véletlenül meglátta a produktumot egy kezdő amerikai producer és elhatározta, hogy megkísérli elintézni a bemutatót az Egyesült Államokban. Először csak egy-két helyen játszották, de a siker akkora volt, hogy a fesztiválok után mozikba is bevitték ezt a „tévéfilmet”. Szabályos diadalmenet kezdődött és megtört a jég. A Gettómilliomos az első olyan alkotás volt, ami ismeretlen nevekkel, távoli országból, kevés pénzből győzött és vitt haza nyolc darab Oscar-díjat. Egy évvel később gyakorlatilag megismétlődött a történet. Mark Boal már 2008-ban mozikba vitte volna az általa írt háborús filmet, amely Irakban mutatta be néhány katona delíriumos hétköznapjait. Közel másfél éven keresztül nem talált jelentős forgalmazót, a stúdiók mind visszaléptek látva az alacsony költségvetést, a viszonylag ismeretlen színészeket, az USA számára kellemetlen témát. Néhány fesztiváldíj hatására végül sikerült a bemutató és A bombák földjén az év kimagasló kritikai és szakmai sikere lett, ugyanakkor a közönség sohasem szerette meg igazán. Megdőlt a „csak népszerű film nyerhet Oscart” sztereotípia is. Oscar bácsi tehát változik, változni akar és újabb irányok felé kacsingat.

És mi a helyzet ma? Ha egy évtizeddel ezelőtt bárki azt mondja nekem, hogy az aranyszobor legfőbb esélyese egy kis francia némafilm, még az is lehet, hogy kinevetem az illetőt. Márpedig most ez a helyzet…