Az iszapkatasztrófa nem szerepel már a vezető hírek között, ám a történetnek messze nincs vége, mint ahogy a konkrét segítségnek és a szolgáló, kitartó erőfeszítésnek sem. Minden fontos, ami szeretetből történik. Erről számol be munkatársunk, aki a helyszínen járt még karácsony előtt.

Hortoványi Emőke

Piszkoslila-vöröses hó fogad Devecser határában, a házak lábazata ebben a jellegzetes színben fürdik. A lakosok túl vannak a karhatalom szigorú őrzéskényszerén, a legelső gyászon, pótolhatatlan veszteségeiket felmérték. Többségüket marasztja a munka, az iskola, a kötelezettségek, a sokszálú kötődés. És vajon mit hoz a jövő? Tervek, harcok, bizakodás…

Megismerhetünk valamit ezen túl is a tönkretett környék életéből?

A templom tornyából zene szól, a plébánia előtt ruhát osztanak. Belépek. Előszoba, egyben fogadóhely, irodaközpont és a hírközlés fészke. Tanuló rádiósok vezetik az önálló helyi adást a Pázmány Péter Katolikus Egyetemről. Heti váltásban hármasával érkeznek az önkéntes munkára, mely egyben a beavatásuk is: „Jó alapokat kaptunk, de most élesben megy minden. A híreket mi kutatjuk fel, utána járunk minden helyi eseménynek, és félóránként bemondjuk. Aki eltalál ide, hogy segítséget kérjen, általában szívesen mesél. Az ilyen pillanatokat el kell kapnunk! Egyesek zokogva jönnek a mai napig, másoknak könnybe lábad a szeme az emlékezés súlyától. A mi legnagyobb bajaink itt eltörpülnek” – körvonalazza a helyzetet egyikőjük. Társa még hozzáteszi: „Akik csak pórul járt embernek tartják magukat, azok egyfolytában elvárnak. Sokan viszont tudják, hogy innentől nekik kell talpra állniuk.” A Közös Hullámhossz a lelket akarja tartani a fáradó lakosokban. Ezek a fiatalok valamit megtapasztaltak, és többen vissza akarnak ide járni.

Megnyílt az Újrakezdések Háza, takaros szállást biztosítva a rászorulóknak. A kisgyerekes fiatalasszony azért került ide nagybeteg édesanyjával, mert tenyérnyi rés támadt lakásuk falán az elrobogó hatalmas munkagépektől. A felújított ház megtelik húszegynéhány emberrel, és a rádió is végleges helyére talál benne.

A templom és környezete biztos szigetté vált a lúgtól fáradtvörös tájban. Kinőtt egy közösség, valóságos élő szerv, belőle kap erőt a megannyi csalódást, fájdalmat, bizonytalanságot görgető élet. A plébános, Mód Miklós pedig – Szent Pál szavaival élve – „mindenkinek mindene” lett. Emberek térnek be hozzá segélyért, elintézendőkért, van, aki csak egy jó szóért. Mindenkihez kijön az irodájából és sokszor szinte ki-be futkos, csak a neve napján állt meg félórára. Elképesztő, ahogy a gyerekekkel bánik, ahogy kínál: „egyél még narancsot!” Intézkedik, és messzebbre néz a rábízott településért: szálláshely tiszti laktanyában, albérlet, elhelyezések sorsa. Őhozzá érdemes fordulni – vallják itt is, ott is. „Még nem is tudom, milyen hosszú azoknak a listája, akiknek meg szeretnénk köszönni az adományokat” – inkább öröm ez neki, mint gond. – „Három telefonvonalat ajándékozott az INVITEL, van, aki meg küld 2000 forintot. Mindkettő ugyanúgy számít!” Az adományok pedig jönnek, és az a legjobb, ha közvetlenül ők kapják. Így tudják most megvenni az újrakezdés céljaira az ÉDÁSZ Házat is, amit felújítottak. Éber, sokoldalú munkára van itt szükség.

„A baj hirtelen összehozta az embereket – folytatja a fáradhatatlan plébános. – Nem számított, ki cigány, és ki nem. A református karitásszal is hallatlan jól tudunk együttdolgozni. Sok-sok csoport megfordul, és jönnek az egyéni segítők! A sok média-megkeresésre viszont nemet kell mondanom, máskülönben menthetetlenül szétforgácsolódnánk a nyomás alatt. Hogy mi jöhet még a segítségünkre? Az ima, amit értünk mondanak. Itt köszönöm meg a Fokoláre Mozgalom látogatását és támogatását az elsők között, és itt kérem az Új Város olvasóit, imádkozzanak értünk! Az ima a leghatékonyabb erő, és nagy szükségünk van most rá.”

Fotók: Mészáros Endre

Új Város – 2011 január-február

SZIGET A KIPUSZTULT TÁJBAN

Devecser, 2010. október 6.