Törődött övéivel
Novemberben fejezte be életének földi szakaszát ötvenhat évesen. Úgy gondolunk rá, mint aki komolyan vette, amit megértett a szeretetről. Erhart Katára emlékezünk.
Valahányszor kezembe veszem a bibliámat, találkozom vele: ő varrta a borítóját. Az enyémet egyszerű vászonból, zsinóros díszítéssel, ötvözve magyart és modernet. Amikor kérdezte, hogy milyen anyagból szeretném, és választottam, azt mondta, nekem ő is ilyet gondolt. Másnak gyönyörű, elegáns bársonyból készítette. Láttuk ezeket a remekbe készült darabokat a találkozóinkon az árusító pultokon is, mert bár önálló vállalkozása nem volt, mégis megtalálta a lehetőségét, hogy így segítsen a szegényeken, és támogassa a közösségi gazdaság projektjét. A főnöke engedélyével reggelenként korábban ment be a munkahelyére, egy belvárosi szalonba: mellényt, kosztümöt varrt, de kisebb munkákat is jó szívvel vállalt, és mind, akiknek dolgunk volt vele, emlékszünk a személyes szeretetére. Hússzívvel szeretett, ahogy az evangéliumban áll. Csak ez igen fájdalmas is tud lenni, de ő erős lélekkel vállalta, mert szerette Jézust. A munkahelyén erős tanúságot tett a szeretetről, és még az ellenségét is a barátjává szerette.
Felismerte Jézust az aluljáró hajléktalanjaiban. Tízórait készített a számukra, ugyanúgy, mint a fiainak, és az almát fényesre törülgetve, kedves szóval adta át nekik a templomból kijövet. Nem kérdezte, hogy „mi ez ennyinek”, mint a tanítványok a kenyérszaporítás csodáját megelőzően. Hitte, hogy Istenben teszi, amit tesz.
Gyakran mesélte, hogy gyermekkorában a családjában szívesen beszélgettek. Előfordult, hogy sokáig fennmaradtak, vitatkoztak. A gyerekeknek lehetett ellenvéleményük, ami akkoriban ritka dolognak számított. Ehhez a hagyományhoz hűségesen nyitott volt, érdekelték a világ dolgai. Nagy örömét lelte abban, amikor mély filozófiai, elméleti, társadalmi kérdésekre adott válaszokkal találkozott az egység lelkiségének a megvilágításában, mert bár egyetemi diplomája nem volt, akárcsak védőszentjének Sziénai Szent Katalinnak, annál inkább szerette a bölcsességet. Jó volt beszélgetni vele, látni a mosolyát, tudni, hogy mi bosszantja…
Igent mondott az életre: ezt mondta férjének, amikor házasságra készültek, és a betegségében is folyamatosan kimondta, például azzal, hogy megoperáltatta magát, amikor már nem volt nagy remény a gyógyulására, viszont tudta, hogy a műtét sok szenvedéssel jár. Minél tovább itt akart maradni övéi között. Más kezelést meg nem folytatott, amikor úgy látta, hogy már nem fog segíteni. Ugyanúgy törődött az övéivel, aggódott értük, mintha egészséges lett volna. A barátok, ismerősök ügyes-bajos dolgait is a szívén viselte. Érdeklődött irántuk, hathatósan imádkozott értük. Betegsége sok hősi lépést kívánt tőle, és nem próbált erősebbnek sem mutatkozni, mint amilyen volt: azt is vállalta, hogy nincs mindenhez ereje. A kórteremben a többi beteg és a nővérek is számíthattak a segítségére; békesség volt körülötte, még a külső szépségre is törekedett.
Személyesen is nagyon hálás vagyok neki az élete példájáért, a szeretetéért. Amikor nehéz helyzetben voltam, éreztem, hogy mellettem áll, nagy tapintattal. Nem kérdezett feleslegesen részleteket, kéretlen tanácsokat sem adott, ott volt, és ezzel segített. Mostanában előfordul, hogy amikor valami jól sikerül, ő jut eszembe. Talán nem véletlenül…
Aranyi Krisztina