Újra kezembe került a tavalyi márciusi-áprilisi szám, s megakadt a szemem a „Családba fogadva… örökbe!” című cikk utolsó mondatán: „Ha nagyobb lesz, természetesen beavatjuk a titokba, hogyan fogadtuk őt a családba… örökbe.”

Nekünk egy lányunk, már nagylányunk van. Örökbe fogadtuk. Marikának és Attilának, illetve mindazoknak, akik örökbe fogadnak gyermeket, szeretném azt mondani, ne várjatok arra, hogy nagyobb legyen, azzal, hogy „beavassátok a titokba, hogyan fogadtátok a családba… örökbe.”

Nem kell, hogy titok legyen. Legyen az ő számára is kezdettől fogva tudatos, hogy örökbe fogadtátok, és hogyan.

Fantasztikus élmény együtt nézegetni a csecsemőotthonban korábban készült fényképeket, még mielőtt megismertük volna, aztán azokat az első képeket, amelyeket már mi készítettünk, de még az otthonban az első közös sétáról vagy a családba érkezés napján, pillanatában. Kislányunk másfél évesen került hozzánk. Kezdettől fogva nyíltan beszéltünk vele a múltjáról, az örökbefogadásról. Kérdezgetett, forgatta a fényképalbumot, kedvenc esti története volt az ő története. Rendszeresen visszajárunk az otthonba, összegyűjtött ruhaneműt, játékokat viszünk nekik. Mindig szívesen jött, s jön velünk. A születésnapjára kapott vadonatúj babákat csak kibontotta, megnézte, s azt mondta, vigyük el az otthonban élő gyerekeknek.

Ne fosszátok meg se magatokat, se a gyermeketeket ettől, ezektől az örömöktől. Nem beszélve arról, minél nagyobb korában tudja meg, hogy örökbe fogadtátok, annál nagyobb a veszélye annak, hogy lelkileg megviseli ez a fölfedezés.

A. M. – Olaszország

Új Város – 2011 január-február