„ A kép – olyan Igazság élménye, amelyet vak szemünkkel is megpillanthatunk Isten engedelmével.”

– ez a mottó kísérte végig a világhírű szovjet rendezőt, pályafutásának bő félszáz esztendején, miközben folytonosan kutatta az emberi lelket, és annak legmélyebb rétegét, a Szobát. A XX. századi filmművészet legendás alakjára, Andrej Tarkovszkijra emlékezünk.

1932-t írunk, amikor a Szovjetunióhoz tartozó Zavrajében megszületik Andrej Tarkovszkij; édesapja költő és műfordító, édesanyja egy nyomdában korrektor. Az irodalmár család hamarosan Moszkvában telepedik le, ahol nehéz évek következnek. A négytagúra bővülő famíliát szinte képtelenség eltartani. Andrej alig három éves, amikor édesapja elhagyja őket. A kis Tarkovszkij hamar feltűnést kelt az iskolában lelkesedésével, irodalmi fogékonyságával. Pillanatig sem lehet kétséges, Moszkva egyik legjobb gimnáziumában a helye a kiváló diáknak. 18 évesen úgy érzi, szinte bármit be tud fogadni. Érdeklődik a geológia, a keleti tudományok, az arab nyelv, és főként a filmművészet iránt. Ugyanakkor egy teljesen másfajta belső nyitottság is jellemzi az ifjú Andrej Tarkovszkijt a világ és a lélek hangjai felé. Fiatalon sok időt tölt kórházban, mivel gyenge fizikuma miatt tüdőbetegségek sorát szenvedi végig. A kálvária azonban nem szegi kedvét, inkább új dimenziókat nyit meg előtte. 1959-ben végez a Moszkvai Állami Filmiskolában, megkapja diplomáját, és már huszonévesen elismert művésszé válik tanárai és diáktársai körében.

Ritka tehetsége ellenére sosem dolgozott egyedül. Jobban bízott a közös munkában, a barátok ötleteiben. Évfolyamtársával Andrej Koncsalovszkijjal lát neki első igazán komoly alkotásához, mely 1962 végére készül el. Az Iván gyermekkora hatalmas meglepetésre Arany Oroszlán díjat kap a nyugati tömbhöz tartozó Velencében, a világ egyik legjelentősebb filmfesztiválján. A hirtelen jött siker azonban nem tántorítja meg, tovább lépdel azon az úton, amelyen elindult. Ugyanebben az évben megszületik fia, Arszenyij. Saját családjának modellje azonban nincs jó hatással Tarkovszkijra; megromlik kapcsolata feleségével, akitől később el is válik. Friedrich Gorensteinnel megírja Solaris című filmjének forgatókönyvét, amelyben családi tragédiájából is merít. A ’60-as években készült alkotásaival újabb mélységekbe invitálja a nézőt. Ekkoriban főként a magány, az individuum lényege foglalkoztatja, ezen felül sokat töpreng a film, a filmművészet értékéről.

Egy interjúban így foglalja össze gondolatait: „Úgy vélem, hogy a moziba menő normális ember az időért megy oda, – akár az elveszett vagy elszalasztott, vagy idáig birtokába nem vett időért. Az ember az élet tapasztalatáért megy moziba, mert a film, mint egyetlen más művészet sem, kiszélesíti, gazdagítja és koncentrálja az ember tényszerű tapasztalatát, és emellett nemcsak egyszerűen gazdagítja, hanem hosszabbá, mondjuk így, lényegesen hosszabbá teszi. Ebben rejlik a film valóságos ereje és nem a „sztárokban”, nem a sablonos történetekben, nem a szórakozásban.”

Következő együttműködése ígérkezik a legizgalmasabbnak. A Sztrugackij testvérekkel 1975 decemberében átadja a Moszfilmnek a testvérpár Piknik az árokparton c. regényéből készült szinopszist, amelyből leghíresebb műve, a Sztalker készül. Hosszú és rögös út vezet odáig, hogy 1979-ben végre bemutathatják Tarkovszkij alkotását, ám ő vállal minden nehézséget, mivel életművének összefoglalását látja benne. Akkor még nem tudhatta, hogy egyben utolsó nagy művét adta át az utókornak. 1986-ban tüdőrákban hunyt el. A Sztalker üzenete ma is rendkívül aktuális: A modern világ, a hitetlenség, nemcsak Istennel való kapcsolatunkat lazította fel, hanem az emberek közötti viszonyt is felületessé tette. Az odafigyelés, a szeretet képessége veszett ki az emberekből. Ez elsősorban önmagunk nem ismeréséből adódik. Ha meglátnánk lelkünk legmélyebb rétegét, talán felismernénk benne az istenarcot. A film kiindulópontja, hogy a külvilág megszűnt rendszerként működni, az emberek eltávolodtak egymástól. Kiveszett belőlük a hit és ezáltal meghalt az igazi belső személyiségük. Néhányan útnak indulnak a Sztalker labirintusába a Zóna felé, hogy megoldást találjanak problémáikra. Hosszú, fáradságos, meditatív vándorlásuk végén megérkeznek arra a helyre, amely létezésük kulcsát jelenti, és az egyetlen megoldást nyújthatja számukra. Ez a hely a Szoba. De van-e bátorságuk, bátorságunk belépni?

Tarkovszkij Sztalkere – hasonlóan egész életművéhez – meditáció, mely elmélkedésre tanít és buzdít. A filmnéző ugyanúgy, mint az utazók, benne találja magát egy ismeretlen világban. A filmet szemlélve, képeiben elmerülve, a meditáció labirintusát végigjárva Andrej Tarkovszkij kézen fog és vezet, vezet bennünket a Szobához, lelkünk tükréhez: Istenhez.

Gőbel Ágoston

Új Város 2007. november