Egy magyar család szolgálata Peruban.

 

Csíkné Sisák Zita

 

Fiatal család mosolyog a kamerába a Pomacanchi-lagúnánál az Andokban. A magyar házaspár, Szabó Csaba és Kata, négy kicsi gyermekükkel nem turistaként érkeztek ide: a Szegények Szolgái Missziós Mozgalom elkötelezettje­iként három éve misszionáriusként élnek és dolgoznak a perui Cuscóban.

Hogyan lesz egy családból misszionárius?

Csaba: Már a közös életünk kezdetén felismertünk egy közös elhívást arra, hogy nehézsorsú gyerekek segítésé­nek szenteljük az életünket. Ám nem volt könnyű rátalálni ennek a konkrét formájára. Amikor egyetemistaként összeházasodtunk és megszületett első kislányunk, akkor inkább a saját életünket próbáltuk megalapozni. Kata a tanulmányok mellett gyermekeinkkel volt elfoglalva, én pedig tanítottam, fordítottam, majd dolgozni kezdtem. Mindezek értékes évek voltak, mégis úgy éreztük, hogy távolodunk eredeti vágyunktól. Hitéletünk is talajt vesztett, meghasonlást éreztünk, új megtérésre volt szükségünk, a Mozgalommal való találkozást pedig máig a Gondviselés mentőövének tekintjük.

Nagyon megfogott, amikor láttuk, hogy a Mozgalom akkori családjai hogyan fordulnak a cigány gyermekek és család­jaik felé, az alapítóval, Giovanni Salerno atyával való találkozás pedig forduló­pontot jelentett. Elkezdtem önkéntes­ként a józsefvárosi Központban angolt tanítani, részt venni a fociban, kirándu­lásokban, majd munkatárs lettem. Azon­ban még évekbe tellett felismerni, hogy nem egyszerű segítő munkára szól az elhívás, hanem arra, hogy ezen keresztül az Egyház misszionáriusai legyünk.

Magyarországon is jelen van a mozgalom, itt is megélhetitek a hivatásotokat. Miért mentetek hát Peruba?

Csaba: A Mozgalom perui valóságát a kezdetektől csodálattal szemléltük, de nem volt bennünk semmiféle vágy, hogy elmenjünk. Bár az nehézséget jelentett, hogy mivel Magyarországon lányköz­pont nem volt, Kata a konkrét tevékeny­ségbe nem tudott bekapcsolódni. Aztán az évek alatt megértettük és megszeret­tük a Mozgalom lelkiségét annyira, hogy tudjuk vállalni ezt a radikális életformát.

Kata: Az elöljárók többször felve­tették számunkra ezt a lehetőséget. Lassacskán felismertük, hogy ez az, amit a Gondviselés nekünk szán. Egyrészt Peruban már jóval kiforrottabb a szol­gálat, és a harmadik világ körülményei között még nagyobb mélységeit lehet megélni ennek a missziónak, másrészt bizonyos értelemben az „elszaka­dást” is meg kellett tanulnunk korábbi életünktől, kényelmünktől, szokásaink­tól, hogy ezáltal is tisztábbá váljon az önátadásunk.

Azzal, hogy gyerekeitek vannak, még több mindent kellett mérlegelni. Mit jelentett családként meghozni a döntést?

Csaba: Ez egy különleges hivatás, ezért a házaspár, sőt, az egész család egysége elsődleges feltétele a döntésnek. Nyil­vánvaló volt, hogy ha elmegyünk egy harmadik világbeli országba, a gyerekek sok mindentől elesnek, de erősítettek az evangélium sorai, gyermekeink lelkese­dése, és azt is tudtuk, hogy ezt az utat sok család vette már sikerrel (köztük egy magyar is). Aztán Cuscóban láttuk meg igazán tisztán, hogy mi van a mérleg két serpenyőjében. Sok dolog hiányzott: nagyszüleik, osztálytársaik, játékaik, itt másmilyenek az ételek… Másfelől a közösségben jól megtalálták a helyüket, két hónap alatt megtanultak spanyolul, a Mozgalom iskoláiban színvonalas okta­tásban, hiteles lelkiségben részesülnek.

Kata: Időről-időre beszélgetünk a gyerekekkel arról, hogy az, hogy most itt vagyunk Peruban, és a szegényeket szolgáljuk, az a mi hivatásunk, nem az övéké. Hogy az ő hivatásuk mi lesz, azt majd nekik kell megtalálniuk. Ugyanak­kor nagy kincs, hogy egy másik földré­szen, másik kultúrát megismerve nőnek fel. Az iskolában az általunk gondozott szegény gyerekek az osztálytársaik, a nyitottságot, elfogadást a mindennapja­ikban élik meg.

Mi a munkátok Peruban?

Kata: Én a lányok iskolájában dolgozom, hittant tanítok kicsiknek, matekot felső tagozatban, végzem az iskola könyve­lését, és hetente egy nap a rám bízott családokat látogatom, egy másikon pedig készülök az óráimra és a háztar­tást látom el.

Csaba: Mindenki azzal szolgál, amivel csak tud, sokszor olyan dolgokat is végzünk, amelyek nem vágnak a szak­mánkba. Én angoltanárként dolgozom a fiúk iskolájában, de tanítok még hittant, zenét, vezetem a kórust, orgonálok, és van egy kis fotó-videó szakköröm is, és persze a családlátogatások. A legfontosabb mégis a lelkület, amivel a dolgunkat végezzük, nagyon fontos, hogy erőt merítsünk az imádságból, a napi szentmiséből, a szentségekből. Nem szabad megfeledkeznünk Giovanni atya intelméről, hogy a legfontosabb szolgálat, amit a szegényekért tehetünk, az, ha szentté válunk.

Milyen hatással volt rátok az ottani szegénység?

Csaba: Valamennyire már ismertük, hisz éveken át kaptunk beszámolókat az itteniektől. Mégis más személyesen belépni egy agyagtégla otthonba, ami­nek a padlója a rögös föld, nincs ablaka, póznákkal, ponyvával és bádoglemezek­kel van megoldva a szigetelése, ökölnyi rések tátonganak a falon, sárból tapasz­tott tűzhelyen főznek, és az egyetlen helyiségben még a tengerimalacok és a tyúkok is elférnek. Megdöbbentő, hogy mennyire magukra vannak hagyva itt a szegények, az özvegyek, az idősek, nincs társadalmi szolidaritás. Még mindig ele­mi erővel üt szíven, hogy milyen körül­mények között növekednek kisgyerekek. De az is, hogy milyen elszigeteltségben élnek itt emberek. Vannak falvak, ahová jó esetben az áramot és egy-két tanárt leszámítva egyáltalán nem jut el a civi­lizáció, ahol a vagyont a krumplikupac méretében mérik.

Kata: A szegénység mértékénél is nehe­zebb a családok személyes történeteinek megismerése. A családi tragédiák feldol­gozatlan élményei, az erőszak, az alkoho­lizmus, a hazugság. Jónéhány családláto­gatáson a könnyeinkkel küszködünk.

Milyen tevékenységeket folytat a Mozgalom Peruban?

Csaba: Van két ingyenes iskolánk, két gyermekotthonunk, több állandó és mozgó missziónk a hegyek között. A gyermekotthonainkba olyan gyerekek kerülnek, akik már a perui gyámhatóság ingerküszöbét is átlépő nyomorban élnek (árvaság, komoly bántalmazás, rabszolga­ság, végletes elhanyagolás). A nővéreink sok beteg, fogyatékkal élő gyermeket fogadnak be. Peruban ugyanis nincs nagy értéke az életnek, gyakori, hogy a betegen megszülető gyermekekről lemondanak, volt, akit nylon zacskóban kitettek az út szélére. Vannak olyan gyerekek, akik képtelenek beszélni vagy járni, magukról akár alapszinten gondos­kodni, mégis, ha valaki a fülükbe súg egy imaszándékot, akkor begurítják magukat kerekes székükön a kis kápolnába, és artikulálatlan szavakkal megszólítják az Oltáriszentséget. És érezhető az ő közbenjárásuk. Amikor ilyeneket látok, megerősödik bennem, hogy maga a Szentlélek van jelen, Ő az, aki gyógyítja a sebeket és formál mindnyájunkat.

Kata: A perui társadalom alapvetően lenézi a nőket, nagyon sokat dolgozunk az ebből származó sebek begyógyí­tásán. Az iskoláinkba járó gyerekek többségét egyedülálló anya neveli, és nagyon sok az erőszakból született gyerek, akik ezért nem kapják meg a szeretetet. A mi munkánk ezért nem korlátozódik az iskoláinkba járó gyere­kekre, hanem a családokat látogatva a szülőket is bevonjuk a nevelés folyama­tába. Az alapvető higiéniai praktikáktól kezdve, a gyereknevelés kérdésein át az Egyház tanításáig eljutva minden szinten próbálunk segíteni.

Eredetileg csak két évre terveztétek a missziót. Miért mentetek vissza mégis?

Csaba: Az általános elöljáró kérése volt, hogy hosszabbítsuk meg a missziót, hogy a teljes családos közösség együtt tudjon megerősödni, miután az elmúlt időben több család is befejezte a szol­gálatát Peruban. Amikor elénk tárta a kérést, nem volt könnyű, hisz szülőként igyekeztünk előre tervezni, fejben már otthon voltunk, tervezgettük az iskola­kezdést, házunk újítgatását, a Mozgalom magyarországi jövőjét. Szabályosan fordult egyet a világ körülöttünk. Megtanultuk azonban az elmúlt évek során, hogy ha Isten akaratát akarjuk követni a sajátunk helyett, akkor – bár teljes a szabadságunk igent vagy nemet mondani – ennek legbiztosabb formája az, hogy figyelünk az elöljárók szavára. Ezért szinte azonnal igent mondtunk a felvetésre. Nem volt fájdalommentes ez sem, de hamar megláttunk benne sok pozitívumot is.

Kata: Most még könnyebb volt hos­szabbítani, hiszen ez nem okozott újabb törést az életünkben. A gyere­kek még elfogadják és követik a mi döntéseinket. De az első két év végére nagyon elfáradtunk, mind fizikailag, mind lelkileg, úgyhogy jól jött az a két hónap, amit Magyarországon tölthet­tünk karácsony körül.

Csaba: Egy nem várt esemény aztán újra döntés elé állított. Daganatot diagnosztizáltak nálam, így a rövid otthonlétünk során még egy műtéten is átestem. Komolyan meg kellett vizsgál­nunk, hogy felelős dolog-e visszajönni, és nem volt teljesen egyértelmű a válaszunk. Valójában ezért a hivatásért minden nap újra meg kell küzdeni. De a reménytelen helyzetekben is működik a kegyelem, és ha az ember ráhagyat­kozik az Úrra, akkor Ő cserébe megadja a szükségest, ezt már számtalanszor tapasztaltuk. Reméljük, hogy ki tudunk majd tartani mindaddig, amíg ez az Úr szándéka.

 

Fotók: Szabó Csaba albumából (3)

 

újváros 2018/3. május-június