Eljött a hetedik évem a gyereknevelésben, úgy gondoltam, kéne egy frissítés ezen a téren, de nem bírtam már az n-dik szuper gyereknevelős könyvhöz fordulni. Ekkor akadtam rá a kapcsolódó nevelésre, ami mellett nem tudtam szó nélkül elmenni, egyrészt vonzott, másrészt nem csúszott le olyan egyszerűen a torkomon, de az biztos, hogy felpezsdített.

Egry Zsuzsival, a kapcsolódó nevelés magyarországi elindítójával, és Bakos Gergő óvodapedagógussal beszélgettem, aki drámatanársága mellett nemsokára a kapcsolódó nevelés oktatója is lesz.

Annyiféle gyereknevelési módszer, szemlélet van ma a köztudatban, és mindig jön egy új divathullám, ez már néha szinte zavaró. Hol van az egyszerű anyai ösztön? Te miért szegődtél egy „módszer” mellé?

Zsuzsi: Én nem egy módszerhez fordultam, hanem voltak konkrét gondjaim, és azokra kerestem megoldást. A gyerekem például tízszer felébredt éjjel, keveset nevetett, és állandóan pörgött. A kapcsolódó nevelésben olyan gyakorlati ötleteket kaptam, amik működtek. Amikor tudatára ébredünk, hogy mi nem volt annyira jó abban, ahogy a szüleink neveltek minket, akkor másként akarjuk csinálni, de nincsenek minták. Ezek a módszerek új mintákat ajánlanak, amik gyakran nem is újak, hanem valami nagyon régihez nyúlnak vissza. Másrészt egészen más világban élünk, mint a szüleink-nagyszüleink generációja, mások a hétköznapok, más az idegrendszerünket érő terhelés, sok minden ma egyszerűen nem működik. Ösztönök vannak, de gyakran sérülnek, és valami nagy érzés, amit ösztönnek gondolunk, lehet egy sérülés következménye is.

Gergő: A különféle módszerek általában azt mondják, hogy embereld meg magad, és csinálj valamit következetesen a módszer szerint. A kapcsolódó nevelés viszont más oldalról fogja meg, azt mondja, hogy ahol most én vagyok, a jelen pillanatban dönthetek. Csak arra van szükség, hogy kapcsolódjak a másikhoz, a gyerekhez. Szabadság van benne. Amit még mond, hogy a gyerek igazából rendben van, csak segítenem kell neki ledobálni magáról a gondokat. Például, ha a fiam ütni-verni akar, akkor segítsek neki ebben, csináljuk együtt. Nyilván én, felnőtt ésszel, tudatosan tartom a kereteket, hogy ne üssük ki az ablakot, de a párnát, na, azt szétverhetjük együtt. Beállok az ő rendszerébe, ez nagyon jó feszültségoldó. Azért éreztem forradalminak, mert vagányság és szabadság van benne, nem akkor működik, ha pontosan betartasz dolgokat, hanem egyszerűen azt kell „betartanod”, ami épp a jelen, a másikra kell figyelned.

Sokszor hallunk ma az érzelmi nevelés fontosságáról, hogy meg kell tanítanunk a gyerekeinknek kifejezni az érzelmeiket, például, amikor tombol, azt mondani neki: „Most dühös vagy”. Ti mit gondoltok erről?

Zsuzsi: Nekem ez kicsit olyan, mintha úgy tanítanánk a gyereket biciklizni, hogy nem engedjük felülni rá. Elmondjuk, hogy ez itt a kereke, így kell tekerni. Az érzelmi nevelésnek része, hogy hagyjuk a gyereknek megélni az érzelmeit, mert akkor fog tanulni róluk. Ezek az irányzatok néha elmehetnek abba a félreértésbe, hogy ahelyett hogy megéljük, nevezzük meg az érzelmeket. Ne legyél dühös, inkább mondd ki, hogy dühös vagy! Mintha félnénk tőle. De ha a szülő egy biztonságos kapcsolatban tud egy nagyot zokogni vagy dühöngeni, elkezd megbarátkozni a saját érzelmeivel, akkor ráébred, hogy például a dühösségtől nem dől össze a világ, és akkor ezt át tudja adni a gyerekének is. A szülők is érzelmileg újranevelik magukat. Ha nem vagyunk egyedül, van valaki, aki támogat, biztonságos kereteket tart, akkor megérezzük a saját erőnket, érzelmeinket, és fel tudjuk állítani a határainkat. De fontos a határszabás: ha dühös is a gyerek, nem verheti meg a másikat. A viselkedésnek határt szabunk, de hagyjuk, hogy az érzések megjelenjenek. Egyik gyerek megüti a másikat, odamegyek, megfogom a kezét, arrébb viszem, nem hagyom. De ez nem jelenti azt, hogy közben ő ne dühönghetne. Szülőként tudom, hogy ez a dühöngés része egy folyamatnak, és amikor túl lesz rajta, akkor lesz egy megszelídült gyerekem.

Igazából mindannyian hisztizünk, mi anyukák ezt jobban látjuk, a férjem is nagyon bólogat itt a háttérben, de igazából az apukák is, csak másként. Ez nem azért van, mert bénák vagyunk, hanem mert erre szükségünk van. A gond az, hogy nem tudjuk: jó, hogy ez történik. Amikor a másik elkezd hisztizni, mindegy, hogy gyerek vagy felnőtt, kiakadunk, nekiugrunk, le akarjunk állítani, pedig ha egyszerűen csak adnánk ennek időt, tudnánk, hogy ez nem ellenünk, a világ ellen van, csak a gőz jön ki így, akkor tudnánk ebben egymásnak segíteni. Senki nem venné magára, nem sértődne be, sokkal hamarabb megoldódnának a problémák, mert amikor kiment a gőz, akkor tudjuk másként látni a helyzetet, a világot. Ezt mindenki ismerheti magáról. A kisgyerek, ha nem engedjük neki kiengedni a gőzt, akkor egész nap robbanékony, nyűgös, nyafogós lesz, míg ha egyszer végighallgatjuk, nem akarjuk elterelni a figyelmét, megvesztegetni, akkor lesz egy jó napunk, mert nem egy forrongó kuktával kell együtt élnünk.

Gergő: Ha megnevezek egy érzelmet, az csak egy szó, pedig ezerféleképpen lehetsz dühös vagy szerelmes. De ha jelen vagyok, meghallgatom, segítek neki, kijátszhatja, kinevetheti, és akár kisírhatja, kidühöngheti az élményeit, érzelmeit, akkor már valóban ismerni fogja az érzéseit, és megtanulja uralni őket. Ma nem csak a testsémádat kell ismerni, hanem azt is, hogy milyen érzelmekkel reagálsz. Ebben a támogatásban viszont nagyon fontos a valódi bizalmi légkör, hogy közben ne azon gondolkozzam, hogy például azt a papírzsepit a földről fel kéne venni, lejárt a mosás, vagy mikor lesz vége. Úgy jelen lenni a gyerek mellett, ahogy te is igényelnéd, mert másképp nem tudunk megnyílni. Ez nekünk, felnőtteknek is nehéz: leülök beszélgetni egy barátommal, szeretnék előhozni magamból valamit, és nem tudom. Szeretnék igazán gyónni, de nem tudom előhozni, ami bennem van, csak szavak maradnak. Szerintem sok falat építünk a gyerekekben. Inkább nyomják el, mint hogy kiengedjék, mert persze félünk, mi lesz ha… Pandóra szelencéje, ajajj! Százfelé futó nyulak, most mit csinálunk? És a megoldás: kell egy varázssíp, mint a mesében. Nekem ez a síp a kapcsolódó nevelés, vagyis inkább ez a fajta jelenlét a másik számára. Amikor tudom őt jól figyelni, támogatni. De hogyan tudom ezt megtenni? Ha én nem vagyok ideges, nem vagyok százfelé. Ha én is kiadhattam már magamból előtte. Ez egy ilyen játék, és erre jó utat mutat a kapcsolódó nevelés.

Próbáljuk meg összefoglalni, hogy mi is akkor a kapcsolódó nevelés?

Zsuzsi: Egyszerre egy szemléletmód és egy gyakorlati eszköztár. Vannak a nagy ideák: a feltétel nélküli szeretet, elfogadás, megértés, pozitívan nevelni, türelemmel, de kevesen mondják meg, hogy amikor a gyereked leveti magát a földre a gumicukorért a Sparban, akkor mit jelentenek ezek a nagy elvek? A kapcsolódó nevelés ezekre ad választ. Azért működik, mert összhangban van az emberi természettel, míg az évszázadok óta használt nevelési módszerek pedig többnyire nem. Például a büntetés-jutalmazás sem működik. Ez a szemlélet felismerte, hogy nekünk, embereknek szükségünk van a kapcsolódásra, és arra, hogy a feszültségeinket kiadjuk azzal, hogy sírunk, nevetünk. Ez az alapgondolat a nevelésben is, hogy jó pályán tartsuk a gyerekeinket anélkül, hogy olyan dolgokhoz nyúlnánk, amivel tönkretesszük vagy leépítjük a kapcsolatunkat. Öt konkrét eszköze is van, az első és legfontosabb, hogy mi szülők jól legyünk (páros meghallgatás – vagyis osszuk meg egy másik felnőttel a problémánkat), ha ezt nem tudjuk megadni magunknak, akkor a többi is döcögni fog. A többi négy eszköz (gyerekidő, sírás és a hiszti meghallgatása, szeretetteljes határszabás, nevetés meghallgatása) pedig arról szól, hogy hogyan adjuk meg a gyerekünknek a kapcsolódás érzését, amitől az idegrendszere nyugalmi állapotba kerül, és normális tud lenni, illetve, ha túlságosan fel van zizzenve ahhoz, hogy a kapcsolódás segítsen, akkor tudunk neki segíteni, hogy visszatérhessen a nyugodt, együttműködő önmagához.

Él bennem egy kép az ideális anyáról, de néha a hétköznapok fáradtságában egyáltalán nem úgy viselkedem, türelmetlen vagyok, kiabálok. Ütközik az idea, a vágyam és a realitás, és ez nehéz. Mit gondolsz erről?

Zsuzsi: A gyerekeinknek arra van szükségük, hogy minket boldognak lássanak, és ha minket nyom a bűntudat, akkor ez nem segít. Hogyan szeressük magunkat, nagy téma ez. Igen, elrontottam, de szeretlek. Fontos a megbocsátás önmagunknak, békét kötni a korlátainkkal, hogy nem görcsölök azon, hogy ma ne kiabáljak, mert akkor aznap tuti, hogy fogok. Adjuk nekik azt, amit tudunk adni, amiben örömünket leljük, amilyenek vagyunk.

Gergő: A gyerekek, éppen mert tiszta szívűek és nyitottak, azt üzenik, hogy bármit is rontottál el, holnap ki tudod javítani! Nem szabad egy ún. bűntudat-zsákot töltögetni, hanem ki kell ürítenünk. Találni kell egy felületet, ahol ki tudod üríteni, ezt sokan elfelejtik. A kapcsolódó nevelésnek van egy jó ajánlata, hogy keress magadnak egy társat, akinek ki tudod hisztizni magad. Én nem csak ebben az egy megoldásban hiszek, lehet egy jót sportolni, vagy néha beülök a kocsiba és döngetem a kedvenc zenémet vagy gyorsulok az autópályán. A lényeg, hogy ki tudd üríteni ezt a zsákot! Legyél feltöltve, mert akkor te vagy a legjobb fej, és a gyerekeidnek erre van a leginkább szüksége.

További információk a témában: www.kapcsolodoneveles.hu

Szerző: Feltserné Bernáth Mária