A fenyőrigók karácsonya
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy falu széli borókás domb, mögötte egy hegy, ahol a fenyőrigók éltek. Nem régen költöztek ide a messzi Északról, ahol ilyenkor már az Északi Fagy uralkodott, aki nagyon szigorú fagy volt. Nagyon nagy hideget lehelt magából, mindent befagyasztott, így aki tudott, elmenekült a közeléből.
Így kerültek ide a fenyőrigók is, mert azt hallották, hogy a Déli Fagy sokkal enyhébb. Örültek is a sok finom eleségnek, találtak itt borókabogyót, kökényt, galagonyát, néha még egy-egy hernyót is. De az egyik reggelen a Déli Fagy a Szél segítségével hideget fújt a tájra, befagytak a tócsák, sőt a faluszéli Békás-tavon is vékony jéghártya keletkezett, és elkezdtek táncolni a hópehely tündérek.
– Nézd, milyen szépen táncolnak! – szólt Rigó Robi.
– Sziasztok, tündérkék! Nagyon szépek vagytok! – üdvözölte őket Rigó Rita. – Mi is táncolunk veletek!
– Jó, gyertek! – válaszolta Tündér Timi. – Fogócskázzunk egy kicsit!
A két kis fenyőrigó máris vidáman röpködött a hóesésben, keringtek, szálltak, élvezték a játékot. De egyszer csak elfáradtak.
– Pihenjünk egy kicsit! Menjünk a fenyőkuckóba! – javasolta Robi.
– Jó, de hova lett?
– Nem tudom. Mindent belepett a hó.
– Nézd, itt egy odú. Bújjunk be!
Elhelyezkedtek, összebújtak, gyönyörködtek a fehérségben.
– Nézd, Robi, milyen szép fehér lett minden!
– Igen, de eltűnt az ebédünk! Minden csupa fehér, sehol egy bogyó! És én már milyen éhes vagyok!
– Én is. Pedig ma ünnep van!
– Milyen ünnep?
– Karácsony!
– Karácsony? Az meg mi?
– Születésnap. A Szél mondta. Ő mindent tud, mert sokfelé jár.
– Kinek van a születésnapja?
– Isten Fiának, Jézusnak!
– Hogy-hogy?
– Azt mondta a Szél, hogy egyszer régen Isten az embereknek adta a Fiát. Szeretetből.
– Hogy lehet egy gyereket odaadni valakinek? És mit csináltak vele az emberek?
Hát, csúnyán elbántak vele.
– És Ő mit mondott?
– Azt, hogy nagyon szomorú a lelke. És azt is mondta az embereknek, hogy szeressék egymást.
– És szeretik?
– Van amikor igen, van amikor nem. Ma szeretik egymást, mert ünnepelnek.
– Hogyan?
– Úgy, hogy megajándékozzák egymást, ahogy Isten is megajándékozta őket a gyerekével.
– És mit adnak egymásnak?
– Nem tudom. Az mindegy. Szeretettel adják.
– De érdekes! És milyen éhes vagyok!
– Nekem meg repülhetnékem van! – mondta Rita, és már rebbent is kifelé.
Közben elállt a hóesés, a tündérkék kipihenték a táncot, csend volt és fehérség mindenütt. Rita keresgélt a szemével, hátha megpillant valami eleséget. De sehol semmi. Ám valahonnan előbújt a Szél, és egy kicsit megrázta a bokrokat.
– Á, ez egy csipkebokor! És mennyi gyümölcs van még rajta! Na, most jól belakmározom belőle! De finom lesz!
Abban a pillanatban eszébe jutott Robi, aki éhesen gubbaszt az odúban. Megsajnálta.
– Amíg ő nem eszik, addig én sem. Ezt az első bogyót elviszem neki. Biztosan örülni fog – és már repült is, csőrében a pirosan viruló csipkebogyóval.
– Nézd, Robi, mit találtam! Neked hoztam, tessék, edd meg!
– Köszönöm! De gyönyörű! Hol találtad? És te már ettél?
– A közelben találtam, és még nem ettem. Előbb neked hoztam.
– Nagyon kedves tőled! Tudod mit? A felét neked adom! Együk meg együtt!
– Jó ötlet! – S ahogy egymásra néztek, a hideg ellenére valami melegséget éreztek a szívük táján. – Ez lenne a karácsony? – kérdezték egymástól.
A Szél, aki éppen arra járt, mindent jól látott és hallott, azt susogta nekik, hogy bizony, ez a karácsony, mert ahol legalább ketten szeretik egymást, ott karácsony van.
– Akkor boldog karácsonyt! – csipogták a kismadarak, és örömmel repültek a csipkebokorhoz, amiről a Szél már arrébb tessékelte a tündérkéket.
Írta: Barlay Ágnes
Rajzolta: Jánossy Zsófia
2017. november – december