Sok gyerekneveléssel, párkapcsolattal foglalkozó tanácsadó könyvet olvastam már, néhányat fordítottam is, Haná Pinknerová könyve mégis felfedezést jelentett nekem. Valahogy bele tudtam magam élni… vagy inkább ő tudta beleélni az én helyzetembe magát? Nem éreztem se azt, hogy kioktat, se azt, hogy banális igazságokat hangoztat. Írásaiban az anya se nem hős, se nem mártír, nem valami csodalény, aki az önfeláldozásban teljesedik ki, hanem egy ember, akinek sokféle tulajdonsága, viszonyrendszere, vágya és tehetsége van, s éppen most kisgyermekeit otthon neveli.

De tulajdonképpen mindez csak utólag fogalmazódik meg bennem, mert olvasás közben nem kellett gondolkodni: peregtek az események, nevetgéltem, eszembe jutottak hasonló sztorik, amik velem vagy a gyerekeimmel estek meg, olykor talán meg is hatódtam. Szóval a könyv tette, amit tennie kell: kikapcsolt, épített és élményt nyújtott. S közben talán ahhoz is hozzájárult, hogy empatikusabb legyek a férjemmel (ajánlom figyelmetekbe a Mindig és soha című fejezetet); magammal (Az én szombatom) vagy éppen a gyerekeimmel (Azt add, amid van).

Ahogy Haná Pinknerová megfogalmazza:

„Aludnék, de a gyereknek szüksége van rám. Szeretnék olvasni, de a gyerek nem hagy. Szívesen elmennék nézelődni kicsit a boltokba, csak úgy, vagy a barátnőmmel kávézni, csakhogy nem lehet. Fontosabb dolgom van ugyanis. Gondjaimra van bízva egy új ember. Egészen alapvető módon befolyásolhatom az életét. Folyamatában ez ritkán látszik. A napi rohanásban az ember egyáltalán nem veszi észre az összes körülményt. A napi rohanásban csak a feladatok, teendők, tárgyak és mondatok kusza halmazát észleljük. Egyszerre számos funkcióban és beosztásban dolgozom. Önálló gazdasszony vagyok, és szakácsnő, takarítónő, mosónő, raktáros, beszerző, dekoratőr, s talán még kertész és varrónő is. Természetes úton váltam dajkává, egészségügyi nővérré, nevelőnővé, tanítónővé, tornatanárrá, színésznővé, úszásoktatóvá, rajztanárrá, lehet, hogy csapatparancsnokká is. Mindemellett törődnöm kell a családi költségvetés rám eső részével és én rendezem a családi archívumot is. Saját háztartásom menedzsere vagyok, én irányítom a vállalat működését. Az anyaság lett a főállásom és szolgálatom. Igényes munka, amelyhez szakemberre van szükség. Ez vagyok én. Szinte mindegy is, korábban mi voltam. Most főállású anya vagyok.”

Szerző: Paksy Eszter, a magyar kiadás szerkesztője

További infó: www.ujvaros.eu/konyveink

Kedvcsinálónak álljon itt a könyv egy fejezete:

A meleg alsóról

Újra elolvastam a Példabeszédek könyvének utolsó fejezetét és elgondolkodtam azon a soron, amelyikben az áll, hogy annak a bizonyos derék asszonynak az egész háza népe télen meleg alsó- és felsőruhát hord. Bizonyos megnyugvással vettem számba fejben a gyerekek overáljait, bundácskáit, meleg kesztyűit, sapkáit, sáljait. Igen ez rendben van. Csakhogy abban az igében az egész háznépről van szó. Tehát a férjről is. Nem mintha nem volna mit felvennie, vagy télen fagyoskodna, de azért olyan megelégedést nem érzek nála, mint a gyerekek esetében. Ez ugyanis nem olyan egyszerű! A férjem gyűlöl ruhát vásárolni. Utál próbálni, nem tetszik neki a konfekció, az az érzése, hogy semmi sem áll jól neki, az áraktól meg kiütést kap. Ha én veszek neki valamit, udvariasan örvendezik, megköszöni, és az ajándékozott ruhadarabot elteszi a szekrénybe. Ott is marad. Legszívesebben régi pólókat, régi farmert, régi pulcsikat hord. Pontosabban agyonmosott pólókat, lyukas farmert és szakadt pulcsikat. Más nők teljes egészében lecserélik a férjük ruhatárát, aki, mint egy bárányka, szépen hordja, amit ott talál. Ez engem nem fenyeget. Semmiféle csellel nem sikerül összehangolnom a ruhatárainkat. Mit tegyek?

Próbáltam varrni, de nem vagyok egy varrónő. Míg a gyerekeim ellenkezés nélkül hordják az alkotásaimat, én magam pedig képes vagyok eredeti modelljeim hiányosságaiból előnyt kovácsolni, az én igényes férjem minden rontást és ügyetlenséget leleplez és ragaszkodik a kijavításához. Amit én nem tudok megoldani.

Ráadásul fontos számára a stílus! A stílussal kapcsolatos nüánszai olyan finomak, hogy gyakran fel sem fogom őket. Belátom, néha nem is veszem észre a különbséget, amíg az én drágám el nem magyarázza. Tehát én nem vásárolhatok neki. Nem vagyok rá képes.

Ha ez ügyben egyáltalán van álláspontom, akkor az a rezignáltság. Akkor mégis miért bánt annyira az az igerész? Hát lehet változtatni ezen a helyzeten? Itt csak a csoda segíthet. És tudják mi történt? Isten csodát tett.

Karácsony után történt, a mindenféle leárazások idején. Valami röplapon klasszikus farmereket hirdettek alacsony áron. Mivel a meglévő farmereink kivétel nélkül lyukasak voltak (ami nyáron még stílusosnak is mondható, ahogy már megtanultam), ideje lett volna beszerezni egyet-kettőt. De a farmert muszáj felpróbálni! Imádkoztam. A férjem eldöntötte, hogy ellátogat oda. Egyedül. Egész idő alatt, amíg távol volt, imádkoztam. Nem is tudom már, pontosan miért. Fél nap elteltével győzedelmesen tért haza a bevásárlásból. Úgy tizenöt hosszú év után először ruhát vett magának. Ezzel mintha valami megváltozott volna. Áttörés történt. A férjem ruhatárába lassan új darabok kezdtek érkezni. Nincs benne semmiféle rendszer. Néha kap valakitől valamit, néha még én is veszek neki ezt-azt. De ami a lényeg, az én hozzáállásom is megváltozott. Igyekszem jobban megfigyelni, mi tetszik neki. Inkább csendben vagyok és fülelek. Nem táplálok már olyan ambíciókat, hogy a férjemet a saját elképzeléseim szerint öltöztessem. Inkább azt keresem, hogyan alkalmazkodjam én. Ez régebben nem így volt.

Ki gondolta volna, hogy egy meleg alsóruháról szóló ige fogja leleplezni a titkos ambícióimat, a manipulációra tett kísérleteimet, az fog hallgatásra és alázatra inteni és ráadásul hálát ébreszt bennem a meghallgatott imádságokért?

*****

Grafika: Szántó Cecília

Könyv szerzője: Haná Pinknerová

Fordította: Forgács Ildikó