Berkes Balázs bőgős klasszikus zenei tanulmányokat folytatott, igazi világa mégis a jazz, ahol az egymásra figyelés dinamikus játékában érzi leginkább otthon magát.

Mindig is zenei pályára készültél?

Nálunk otthon az öt testvérnek köte­lező volt a zenetanulás, mert apám, mint fanatikus muzsikus, meg volt róla győződve, hogy a zene minden rendszerben megélhetést fog adni, mert a zene az zene marad. Én csellózni kezdtem, de mivel kiskorom óta asztmás voltam, többet voltam kórházban, mint iskolában, így meg zenét tanulni nem lehet. Aztán jött pár év, amikor csak sport­tal foglalkoztam, és közben megis­mertem a jazzt. 

Hogyan találtál vissza ezek után a zenéhez és a saját hangszeredhez?

Édesanyám a Magyar Állami Szén­bányáknál dolgozott, ahol nagyon jó társadalmi, kulturális életet tartottak fönn. Volt egy rendezvényük, ahol fel­lépett egy zenekar, amiben nem volt semmilyen basszushangszer. Én meg, mint afféle kamaszgyerek, nem tud­tam mit csinálni magammal, kószál­tam ide-oda, míg a színfalak mögött találtam egy bőgőt, és elkezdtem azt pöngetni ahhoz képest, amit bent a pódiumon játszottak. Jó basszusokat játszhattam, ugyanis kiszaladtak, hogy: „Te tudsz bőgőzni?” Én szabad­koztam: „Dehogy tudok…” De már cipeltek is be erőszakkal, és ott kellett velük játszani. Hát így kez­dődött. Aztán olyan divatos lettem, hogy hívtak máshová is, azzal együtt, hogy nem tudtam akkor még bőgőz­ni, csak úgy markolásztam. Apám megörült annak, hogy én megint egy hangszer felé fordultam, s elvitt Tibay Zoltánhoz professzorhoz, s nála kezd­tem klasszikus bőgőt tanulni.

Mit szerettél meg a bőgőben?

Nem a bőgőt szerettem meg, ha­nem azt, amit lehet vele csinálni: a mindenkori zenei folyamatnak a fundamentumát biztosítani. Mindig is szerettem kísérni: basszusokkal, fül után kíséretet hozzáénekelni akár egy kis tábortűzi dalhoz is. Persze a bőgővel is lehet szólózni, és a jazzben minden hangszeres jogot kap arra, hogy saját magát szólóban kifejezze, de én azt tartom a legfontosabbnak, hogy a bőgő az alapfunkcióját be tud­ja tölteni, nemcsak a hangszer, hanem a hangszerrel az ember is, és azon belül keressen érdekességeket, amitől nem olyan az egyik kíséret, mint a másik. Szokták azt is mondani, hogy a bőgősnek alulról kell hallani a zenét.

A variációk ellenére a kísérés nem túlzottan háttérszerep?

Mivel a jazz improvizatív zene, adó­dik, hogy egymástól kapunk olyan zenei információkat, akár figuratíve, akár hangulatában, ami a partnert befolyásolja, és a szerint alakítja az ő dolgát. A kísérés az alapja a part­nerkedésnek, ennek az adom-veszem játéknak, amit a magam részéről az egész muzsikálásban a legjobban szeretek. Ez egy folyamatos kölcsö­nösség, ami nagyon koncentrált jelenlétet igényel, és tulajdonképpen így tanultam a jazzbőgőzést: együtt játszva zongoristákkal, dobosokkal.

Sokakkal és sokat játszottál, de volt egy partnered, akivel évtizedekig együtt dolgoztatok.

Igen, Vukán György zongoristával 51 és fél évig, egészen a haláláig játszottunk együtt. Ami világrekord szerintem, jazz vonalon nem is tudok ilyenfajta partnerséget, ami ennyi ideig kitartott. Gyurinak volt egy klasszikus zenei műveltsége, ami nekem is megvolt, ez volt talán egy közös alap. Neki megtetszett a kezdet kezdetén, hogyan csinálom én ezt a fundamentumbiztosítást, meg aztán közös elképzeléseink voltak a zenéről. Természetesen egyfajta emberi kapcsolat nélkül ez nem megy, de az is megvolt. Kellett a hűség is ehhez a szakmai barátság­hoz. Mert úgy gondolom, hogy ha valakikkel elkezdtem játszani (trióban, zenekarban is), akkor én oda tartozom, nem küldhetek helyettest, ha fellépés van, nekem menni kell.

Rozsnyói Péter, Berkes Balázs és Kőszegi Imre összjátéka a Gyulai Vár Jazz Fesztiválon 2014-ben.

Hívő embernek vallod magad. Mit jelent ez a szakmai életedben?

Nekem nagy mázlim volt, a Jóisten nagyon elkényeztetett, mert engem vittek, nekem mindig szólt a telefon, jött a felkérés postán, én mindenkivel játszottam. Amikor meg lelki meg­erősödés kellett, azt is megkaptam: 24 évvel ezelőtt a párommal együtt a Szentlélek kiáradását éltük meg. A Szentlélek-szemináriumra el tudtam menni tíz egymást követő hétfőn, pedig akkor még nagyon sűrűbe vol­tam. Abban a félévben ismertük meg a Házas Hétvégét, az akkor alakult csoport azóta is működik. A Fokolá­re Mozgalom Máriapoliján pedig az életben először éreztem jól magam vadidegen társaságban, egy földi Mennyországban. Mindezek az élmé­nyek művészileg is megerősítettek. Amit addig inkább sejtettem, hogy Jézusért zenélek, az tudatossá vált.

Az elmúlt 15 év betegséget is hozott: a kezeidet négyszer műtötték, egyik kisujjadat csak részlegesen, másikat egyáltalán nem tudod használni. Ezt hogyan éled meg?

Minden műtét minimum egy-két hónap kiesést jelentett, nagyon nehéz volt, újra be kellett iratkozni saját magamhoz, új vonótechnikát kel­lett kifejlesztenem, mert a régi már nem működött. Amikor kezdődött a betegség, akkor ezt rábíztam Istenre. Azóta is azt vallom, hogy amikor Ő azt mondja, hogy slussz, akkor abba­hagyom. Ma már húszperces bejátszás kell ahhoz, hogy játszani tudjak, a kisujjam már nem olyan gyors, néha magam sem tudom hogyan, de még csinálom.

Mi foglalkoztat mostanában?

Korábban sokkal többször voltam elégedetlen, próbálom legalább öregkoromra megérteni, hogyan tudok mindezért eléggé hálás lenni. Elmon­dom persze, hogy édes Istenem, hálás vagyok, de valahogy ez így nem elég. Annak a teljes tudatában, hogy ezt mind kaptam, kifejezetten keresem, hogy milyen módja van annak, hogy hálás legyek.

Fotó: Berkes Balázs albuma (1), Gyulai Hírlap Rusznyák Csaba

Szerző: Csíkné Sisák Zita

Rovat: Interjú

2015. szeptember