A Szelényi házaspárral beszélgettünk családról, közösségről, egyensúlyról.

Friss kávé illata fogad az óbudai társasház napfényes lakásában. Zsolt és Barbara hellyel kínálnak, süteményt, kávét hoznak, közben az egyik nagyobb gyerek beköszön, épp indul valahová, a kisebbik pedig türelmetlenül várja a telefon csengését, ami azt jelzi, meg­jöttek érte, átmehet egyik barátjához játszani. A háttérben diszkrét Mozart-muzsika kíséri a logisztikát, mely az ötgyermekes házaspár életében mindennapos, és nem is kis feladat, hiszen a családi, iskolai teendőkön túl a Családok Jézusban Közösség tagjaiként számos szolgálatot is vállalnak. Többek között jegyespároknak segítenek felkészülni a házasságra, nyolcszemközti beszélgetésekben.

Mindig ilyen fontos volt a közösség az életetekben? Hogyan találtatok meg és csatlakoztatok éppen ehhez?

Barbara: Mikor jegyben jártunk, Zsolt bátyja már házas volt. Szerettünk velük beszélgetni, ezért arra gondoltunk, hogy velük beszélgetve szeretnénk felkészül­ni a házasságra. Ők akkoriban már tagjai

voltak a Családok Jézusban Közösségnek, míg mi csak érintőlegesen hallottunk róla. Nagyon élveztük azt, hogy ők előt­tünk járnak és segítenek abban, hogyan készüljünk fel.

Zsolt: A közösség mindig fontos volt: egyetemista korunkban volt egy hittan­csoportunk Pasaréten, és az esküvőnkkel egy évben, 2001-ben hívtak ott életre egy házas imacsoportot, ami mind a mai napig létezik. Ott kezdtük házasként a közösségi életet, és nagyjából tíz évig ott is jelen voltunk. Párhuzamosan kerestünk valami mást is, ahol a baráti kapcso­latokon túl habitusunkhoz jobban illő lelkiséggel találkozhatunk.

Barbara: Kezdetektől szerettünk volna sok mindent tudatosan kiépíteni a házasságunkban. Így amikor jött egy lehetőség – még egyéves házasok sem voltunk –, elmentünk a Családok Jézusban Közösség házasoknak szóló lelkigyakorlatára. Csütörtök estétől va­sárnap délig tartott a program: előadás, kiscsoportos beszélgetés, beszélgetés kettesben, egyéni elmélkedés. A koro­nája, csúcspontja pedig a szombat esti szentségimádás volt, ahol megerősítet­tük a házassági fogadalmunkat.

Ez a hétvége nagy hatással volt ránk, de továbbra is a saját utunkat kerestük, nem szerettünk volna azért csatlakozni, mert Zsolt bátyjáék oda járnak. Végül 2009-ben hoztuk meg a döntést.

Zsolt: Több más közösséget is megnéztünk, de valahogy mindig visszaköszönt, hogy igazán azt érezzük szívügyünknek, ami egyben a közösség fő célja: a házasságok és a családok erősítését. A közösség sajátja az ún. nyolcszemközti jegyeskísérés, amikor egy házaspárral beszélgetik át a folyamatosan bővített és átdolgozott tematikát. Ezenkívül sokan közülünk csoportos jegyesoktatásban is közre­működnek, évente többször van jegyes és házas lelkigyakorlat, de kiemelném a maga nemében egyedülálló gyermekre vágyók imaestjét is.

Hozzátok is lehet jelentkezni nyolcszemközti beszélgetés­re. Hogyan kezdődött ez a szolgálatotok?

Zsolt: Hat éve kezdtük el a jegyes-kísérést. A házasodni vágyók közpon­tilag jelentkeznek, és ki-ki erejéhez mérten vállal. Vannak, akik úgy érzik, több párt tudnak vállalni, mi úgy láttuk, egyszerre egyet. Idén volt először, hogy két jegyespár is járt hozzánk. Ezeknek a pároknak 2016 szeptemberétől majdnem egy évük volt, hogy felkészüljenek. Ha csak két hónappal az esküvő előtt jelentkeznek, az nem szerencsés, mert akkor – hogy meglegyen legalább nyolc alkalom – hetente kell találkozni, és az komoly leterheltség mindenkinek. Másrészt nem jó lóversenyszerűen végigrohanni az anyagon, mert nekik sincs idejük úgy igazán mélységében feldolgozni azt.

Barbara: Az a cél, hogy ők beszélges-senek a témákról, miután elolvasták az anyagot. Az a kérésünk, hogy próbál­janak hetente egy estét találni – és ezt majd a házasságba is örökítsék át –, amit egymásra szánnak, és akkor beszélgessenek erről. Amikor eljönnek hozzánk, akkor pedig kérdezzenek.

Ha nincs kérdésük, akkor mi „pro­vokáljuk” őket, hogy beinduljon a beszélgetés.

Mennyire lehet mélyre menni? Nem nehéz a kölcsönös kitárulkozás?

Zsolt: Azért se jó, ha csak két hónap áll rendelke­zésre, mert kell nagyjából három alkalom, mire feloldódnak annyira, hogy meg tudnak nyílni. Az a tapasztalatunk, hogy akkor kezdenek nyitni, ha mi őszinték vagyunk. Főleg magunkról beszélünk, hogy mi mit tapasztaltunk meg, akár nehézségek, akár örömök terén, és erre már ők is könnyen rá tudnak csatlakozni kérdéseikkel, félelmeikkel. Ezért is szeretjük inkább jegyeskísérés­nek hívni, mint oktatásnak.

Barbara: Mi sem csinálunk mindent jól, de a Szentlélek által mégis tudunk a saját tapasztalatunkból olyat mondani, hogy vissza-visszahalljuk: „A mai napig a fejemben van, amit akkor mondtatok.”

Ti is voltatok már nehéz helyzet­ben, válságban? Ezeken hogyan lendültetek túl és meséltek-e ezekről a jegyeseknek?

Barbara: Tavaly volt egy ilyen időszak. Akkor költöztünk ide, amire már nagyon régóta vártunk. Aztán megtörtént, itt voltunk, és óhatatlanul jött egy kisebb hullámvölgy. Kevesebbet kommunikál­tunk, elmentünk egymás mellett. Ez több súrlódásra adott okot, érzel­mi nehézségeink voltak, és eközben volt egy jegyespárunk. Azt éltem meg, hogy ezek az esték nekünk is hogy mindig ugyanarról beszélünk és nincs előrelépés. Kilátástalannak tűnt. Közösen döntöttünk úgy, hogy pszicho­lógushoz fordulunk, mert láttuk, hogy ez most nem megy. Ezt is el szoktuk mondani a jegyeseknek. Nem szabad kétségbe esni a nehézségeknél, és tény­leg minden házasság egyedi.

Barbara: Isten jelenléte nagyon fontos a házasságunkban. Jártunk úgy sokszor, hogy egy konfliktusban iszonyú sértett­ség volt mindkettőnkben. Azt gondoltam magamban: „Na, én most nem megyek oda hozzá, majd ha ő jön, akkor talán szóba állok vele!” De ő ugyanezt érezte. Ezek a patthelyzetek. Telt-múlt az idő, jött az este, a másnap reggel, mire végül feltört bennem egy fohász: „Istenem, én nem fogok oda menni, segíts ebben a helyzetben, mert nekem ez nem megy!” És mindig, de mindig megéltük azt, hogy ilyenkor történt valami, amivel sikerült átbillenni, és eljött a kiengesztelődés. Hiszem, hogy a Jóisten jelen van, és ha nekünk saját erőből nem megy, akkor ő segít.

Hogyan tudjátok az egyensúlyt megtartani: család, gyerekek, kettesben töltött idő, közösségi feladatok?

Zsolt: Nagyon sokfelől érkezik elvárás, nehéz ezek között lavírozni. Tudatosan próbáljuk tartani a kialakított sorrendet. Első a házasság, hiszen a gyer­mekeinknek az a legnagyobb ajándék, ha a kettőnk kapcso­lata biztos. Második a család: alapvető feladatunk, hogy a gyermekeinkkel foglalkozzunk.

Barbara: Harmadik a közösség. Újból és újból átbeszéljük, hogy mit tudunk vállalni. Magunknak is muszáj egy listát írni, mert hajlamosak vagyunk azt gondol­ni, hogy nem vállalunk semmit. Különbözőek a szolgálatok, időben és energiában is. Ezért kell nagyon reáli­san, reális önismerettel eldönteni, hogy mi fér bele az adott életállapotunkban. De kell az egyéni idő is: én például egy amatőr kamarazenekarban hegedülök heti egyszer, hogy én se égjek ki az otthonlétben.

Ahhoz, hogy mindez megvalósulhasson, rá kell bízni a gyerekeket valakire: én azt élem meg, ez a folyamatos elengedés része. Nagyjából féléves koruktól már nemcsak nagymamára, nagynénire, de fiatal párokra, egyetemista lányokra is rábíztuk őket. Hamar kialakul a kötődé­sük az aktuális gyerekvigyázó iránt, ők ezeket az estéket már várják, és nagyon szeretik.

Zsolt: Nehéz megtalálni az egyensúlyt, de fontosnak tartjuk azt is, hogy a gyerekek lássák, közösséghez tartozni jó dolog, hogy ezt majd felnőttként ők is keressék.

Barbara: Amikor érkezik egy felkérés, beszélünk róla, ha mind a kettőnkben megmozdult valami, akkor imádkozunk, hogy tényleg a Jóisten mutassa meg, hogy mire hív minket kettőnket.

Zsolt: Aztán néha nem jól döntünk. Alakultak úgy heteink, hogy alig voltunk otthon, egyik nap szolgálat, másnap színház, stb, és akkor láttuk, hogy ez már sok.

Barbara: Mi is ugyanúgy botladozunk, de megéljük, hogy a Jóisten tényleg velünk van a házasságunkban, így ezekből a botladozásokból fel lehet állni, sőt, építkezni is lehet.

Fotók: Szelényi család albumából (2)

Interjút készítette: Csíkné Sisák Zita

Rovat: Színfolt

2017. szeptember – október