Szekeres Mihály plébános, hosszú betegség után, 56 éves korában hunyt el. Közvetlensége és Istennek adott élete sokak számára örök példa.

Misi atya temetésén egyetlen családként ünnepeltünk: két püspök, közel kilencven pap és több száz hívő gyűlt össze. A Fokoláre Mozgalom képvi­selőinek megemlékezéséből idézünk.

Nagy Pál: Misi atyához ifjúkori barátság fűz, együtt ismertük meg sok évvel ezelőtt a Fokoláre lelkiséget, ami arra tanított minket, hogy váltsuk tettekre az evangéliumot, ismerjük fel a minden emberben jelen lévő Jézust, és bátran fogadjunk el, és így győz­zünk le minden akadályt.

Mivel az életünket ezekre az evan­géliumi alapokra helyeztük, elérkez­tünk bizonyos választások elé: én úgy döntöttem, hogy Istennek adom az életem és fokolárba lépek, Misi viszont megértette, hogy őt Isten a papságra hívja.

A szemináriumban, a második évben komoly krízisen ment keresztül. Az is felmerült benne, hogy esetleg nem jól választott. Elmondta ezt egyik barátjá­nak, aki megnyugtatta és csak annyit mondott neki, hogy Jézus követése azt jelenti, legyen a megtestesült szeretet, és így kell járnia az Ő nyomdokaiban. Erre így emlékezett vissza:

„Attól a pillatattól kezdve, mintha szárnyaim nőttek volna, és megtapasztaltam már kispapként és később is az evangélium egyedülálló erejét, ami képes megte­remteni a keresztény közösséget.”

2011-ben fedezték fel tüdejében a rosszindulatú daganatot. Többször emlékeztetett arra, hogy „az evan­gélium legbelsőbb lényege: segíteni a közösséget, hogy a Szentháromság életét élje. Szeretném azért odaadni az életemet, hogy a papok Isten eszközei legyenek.”

A nyaralás után úgy döntöttünk, hogy költözzön oda hozzánk a fokolárba. Pár hónappal később mondta: „A fokolárban élni – ez volt az ál­mom. Most Isten megengedi, hogy itt éljek, és azt is, hogy itt haljak meg…” Misi nagyszerűen alkalmazkodott életünkhöz, mi pedig az ő életritmu­sához próbáltunk igazodni. Volt aki a szentolvasót mondta vele, volt aki a személyes szükségleteiben segített, másvalaki beszerezte kedvenc ételeit, és rendben tartotta a szobáját és a ruháit.

Naponta misézett otthonunkban, egy idő után inkább csak zárt körben. Nekünk mindig különleges pillanat volt vele együtt megélni a legszentebb áldozatot. Egy nap ezt mondta: „Isten tudja, miben áll az a csoda, amire nekem szükségem van, de haladok tovább Jézus nyomdokaiban, akkor is, ha egyre meredekebb az út…” Amikor megkérdeztük tőle, hogy van, gyakran ezt válaszolta: „Ma Jézus többet kér tőlem, és én szívesen odaadom Neki…”

Bakacsi Viktória: „Amikor Misi atyá­ra gondolok, megérint az életszentség szépsége és mélysége, amit olyan sokszor, és egyre gyakrabban megta­pasztaltam, amikor vele találkoztam. Róla gyakran Mária jutott az eszembe, talán azért is, mert egyszerűen és áttetszően élte meg Istennek adottsá­gát, valahogy Máriáé volt.

2012 karácsonyán így írt paptestvé­reinek: „Az én karácsonyom most igen sajátos. Értetek, akik a szolgálat sűrűjében vagytok, küldöm a magam felajánlását. Még tart a sugárkezelés utóhatása, sok-sok fizikai gyengeség­gel, amelyben egyesülök a gyengévé lett Jézussal. De a karácsony ez is, mert a kis Jézus igen gyenge, törékeny volt. Így igazi a karácsonyom. Azért élek és imádkozom, hogy Jézus újraszületése a szeretetünk által állandósuljon az életünkben.”

Egy későbbi levélben ez áll: „Egy újabb kivizsgálási hullám végén va­gyok, a rosszindulatú gócok szóródtak a tüdőmben. Jézus szinte napról napra új arccal jelentkezik. Megdolgozok az igenekért. Így sokszor tapasztalom, hogy a másik oldalon, a Feltámadott örömében vagyok. Most látom csak, mennyire fontos, hogy belevessem magam a jelen pillanatba, ami meg­szünteti a betegség lehúzó erejét. Úgy tűnik, a helyem hosszabban Jézus mellett, a kereszten van, igyek­szem felfedezni ennek az átalakító újdonságát.” 2014 júliusában pedig így írt: „Ma megfogott ez a mondat: A keresztre feszített Jézus az örömöm, nélküle semmit sem teszek. Amikor az élő Jézusra figyelek a kapcsolatok­ban, akkor nekem is megy a vízen járás.”

Halálának híre gyorsan szétfutott a világ minden tájára, ahol ismerték és szerették őt. Egy ázsiai országban élő magyar fokolarina így ír róla: „Amikor eljutott hozzám Misi atya átköltözésének a híre, megálltam Isten előtt, és hosszan csendben ma­radtam. Eszembe jutott mindaz, amit együtt megéltünk Magyarországon: a 2002-es római ifjúsági kongresszus, ahová elkísért velünk együtt 90 gye­reket, segített a lelki felkészülésben, és velünk volt minden aggodalom­ban. Javaslatára találkoztunk egy év­vel később Mendén, ez is hozzájárult ahhoz, hogy az országban elindult a Gyerekek az egységért csoport élete. Meglepődve láttuk, hogy ez a korosztály, akik nem könnyen men­nek gyónni, nála mindig szívesen gyóntak. Korábban szeretetéből szüle­tett meg az a cigány-magyar közösség, akik a táncukkal Magyarországot képviselték az egyik római ifjúsági találkozón, és később Assisiben is, a II. János Pál pápa által szervezett béketalálkozón. Sohasem mulasztot­ta el az alkalmat, hogy elmesélje az igével kapcsolatos tapasztalatait. Hálás vagyok mindenért, amit tőle kaptunk, és még kapni fogunk.”

Júliusban volt egy lelkigyakorlat papok számára. Üzenete, melyet nekik küldött, mintegy végrendeletként szól mindannyiunkhoz: „Azt mondanám, hogy ne hagyják magukat elsodorni a tennivalókkal. Én is megéltem ezt a kísértést, és hibáztam is. De a beteg­ség megtanított arra, hogy az egyházat Jézus építi, és nem én. A másik amit javasolnék, hogy éljenek közösségben más papokkal együtt, mert a közös­ségi lét a Feltámadott fényét hozza közénk.”

Összeállította: Tóth Judit

Fotó: Az Új Város archívumából (3)

E l ő t t ü n k j á r t a k  EVANGÉLIUMI ERŐ

Új Város – 2015. október