F ó k u s z b a n  SZÉLSŐSÉGES DIALÓGUS

Roberto Catalano

 

Vallások képviselői az ENSZ-ben, de miért?

 

A nemzetközi szintű konzultáció eredménye: a vallások nem a múlt kövületei, hanem kulcsszerepet játszhatnak a konfliktusok megoldásában.

© CSC Audiovisivi – Andrea Re

Történelmi pillanatnak mondható eseményre került sor 2015. április 21–22-én: az ENSZ közgyűlésén tizenöt vallás képviselője kapott szót. Beszédeik témáját Sam Kutesa elnök, Ban Ki-moon főtitkár és Nassir Abdulaziz Al-Nasser, az ENSZ Civilizációk Szövetsége főképviselője indítvá­nyozta: „Támogassuk a toleranciát és a kiengesztelődést, hogy békés és befogadó társadalmakat épít­sünk, és ellene mondjunk az erőszakos szélsőségeknek.”

De lépjünk vissza eggyel. Mit jelen­tenek a vallások korunkban? Sokan úgy tekintenek a különböző vallások­ra, mint a béke ellenségére, a múlt olyan maradványaira, amelyek most szélsőséges erőszakot gerjesztenek.

Valóban békésebb lenne a világ, ha nem lennének vallások?

© CSC Audiovisivi – Susanne Janssen

 

A közgyűlést a főtitkár beszéde nyi­totta meg, aki egy vallási vezetőkből álló konzultatív bizottság felállítását javasolta azzal a céllal, hogy segítse az ENSZ munkáját a jelenlegi, gyak­ran éppen a különböző vallások hívei között zajló konfliktusok rendezésé­ben. E tervet számos vallási vezető jelenlétével is támogatta, köztük Maria Voce, a Fokoláre Mozgalom elnöke is. Teljes mértékben egyetértet­tek abban, hogy a vallásoknak a béke építését kell segíteniük, és nem elé­gedhetnek meg a puszta toleranciával.

Nem fér kétség ahhoz, hogy egyedül­álló eseményről van szó. Újdonsága nem annyira abban áll, hogy több, tekintéllyel bíró és az egész világ által elismert vallási vezető volt jelen, hiszen már VI. Pál és II. János Pál pápa is járt az ENSZ-ben, ahol törté­nelmi horderejű beszédeket mondtak. Ez alkalommal azonban több olyan vallási vezető szólalt fel, aki sokmillió hívőt képvisel. Ez aláhúzta a tényt, hogy a vallás ma már meghatározó tényező a világ aktuális geopolitikai panorámájában.

A vallással kapcsolatban kiemelték, hogy az korábban – mindenekelőtt Európában – a magánszférába tarto­zott, szemben a politikai és intézmé­nyi szférával, mely a nyilvánosság elé. Ma már a vallás teljes mértékben beépült a közszférába. Ezzel tehát az országok közötti kapcsolatoknak és a nemzetek belső nyilvánosságának elengedhetetlen része lett.

Ez a folyamat már a 20. század második felében megindult, és egyre csak gyorsult, miután II. János Pált megválasztották, Khomeini ajatollah pedig visszatért Iránba. Ekkor tűnt elő újra a vallás a közéletben.

Az ENSZ-ben megtartott rendezvény rámutatott erre a folyamatra, ami már egy ideje tart, de sokan még nem ébredtek tudatára, sőt figyelmen kívül hagyták, hogy a szekularizáció mellett beindult egy másik fontos folyamat is: a vallások szerepének felértékelődése.

© CSC Audiovisivi – Susanne Janssen Maria Voce javaslata a szélsőséges erőszakra a szélsőséges dialógus, amely lemetszi a meg nem értés, a félelem és a sértődés gyökereit.

Elgondolkodtató az is, hogy jelen volt egy olyan keresztény, akit nem lehet szorosan a vallási vezetők közé sorolni: Maria Voce ugyanis nő és laikus, egy olyan egyházi mozgalom képviselője, amely a katolikus világ ölén született, de elterjedt a keresztény egyházak és a nagy vallások között, és olyanok is csatlakoztak hozzá, akik nem vallásos meggyőződésűek. Az elnök első jellegzetessége, hogy nő, és a „női géniusz” gazdagságát tudja adni a különböző vallási vezetőknek, akik az évezredes hagyomány alapján és minden hagyományos vallásban alapvetően férfiak voltak. (A női géniusz kifejezést először II. János Pál pápa Levél a nőknek című írásában használta 1995-ben.)

„Napjainkban az egész földön súlyos politikai, intézményi, gazdasági és társadalmi szétesést tapasztalunk, és ez a kérdés olyan radikális válasz­ra vár, amely képes átalakítani az uralkodó paradigmát. – Ezek voltak Maria Voce beszédének első megállapításai, majd így folytatta: – A Fokoláre Mozgalomban – amelyet nekem jutott a megtiszteltetés, hogy képviseljek – a kultúrák és a vallások találkozása állandó és termékeny tapasztalat, és nem korlátozódik a toleranciára vagy egymás különböző­ségeinek puszta elismerésére, hanem túljut a kiengesztelődésen, mely alap­vető fontosságú: megteremt egy új identitást, tágabb, közös és mindenki által elfogadott identitást. Tettekben megnyilvánuló párbeszédről van szó, amely kiterjed a legkülönbözőbb meggyőződésű emberekre, a nem vallá­sos meggyőződésűekre is, és arra indít, hogy tekintsünk a konkrét szükségletek­re, válaszoljunk együtt a legnehezebb kihívásokra.” – Hangsúlyozta, hogy „nem a félmegoldások ideje van. Ha szélsőséges erőszakkal találjuk szemben magunkat, arra legalább olyan mértékű radikalitással kell válaszolnunk, de más rend szerint. Válaszunk a »szélsőséges dialógus«, amely teljes valónkat kívánja, kocká­zatos, igényes, sok kihívással jár, és lemetszi a meg nem értés, a félelem és a sértődés gyökereit.

Vajon nem lenne-e lehetséges, hogy ne csak a »civilizációk szövetségére« törekedjünk, hanem a »szövetség civi­lizációjára« egyetemesen, ahol a népek közös, sokszínű és lenyűgöző ügyük szereplőinek tekintik egymást az em­beriség egység felé vezető útján, ahol a párbeszéd biztosít haladást, mert felismerjük, hogy szabadok vagyunk, egyenlők és testvérek?”

Majd egy kérdéssel folytatta: „Nem kellene-e az ENSZ-nek újragondolnia saját hivatását, újra megfogalmazni alapvető küldetését? Mit is jelenthet ma az Egyesült Nemzetek Szervezetének lenni, ha nem egy olyan intézményt, amely valóban a nemzetek közötti egysé­gért dolgozik úgy, hogy tiszteletben tartja identitásuk végtelen gazdag­ságát. Persze alapvető az is, hogy a nemzetközi biztonságért dolgozik; a biztonság elengedhetetlen, de nem jelenti még szükségszerűen a békét. A nemzeteken belüli és a nemzetközi konfliktusok, a mélységes világméretű megosztottságok, a hatalmas és egész világot átfogó társadalmi igazság­talanságok igazi megtérésre hívnak a tettek és a globális kormányzás döntései tekintetében. Meg kell valósí­tanunk a mottót, amit Chiara Lubich fogalmazott meg itt az ENSZ-ben, 1997-ben: »Szeresd mások hazáját úgy, mint a sajátodat, hogy így fel­épüljön az egyetemes testvériség.«

Ne engedjünk teret azoknak, akik jelenleg sok konfliktust úgy próbálnak bemutatni, mintha az »vallásháború« lenne. A háború természeténél fogva ellenkezik a vallással.

Ma inkább úgy tűnik, nagyon konk­rétan, reálisan és prózaian szólva, mintha a háború lenne a vallás, ezt mutatják a folyamatos tragédiák, és a több száz ember halála, akik a háború elől menekülve a Földközi-tengerbe fulladtak.

Mit kell tennünk?

Chiara Lubich reményteli és hatá­rozott hangon ezt írta 2001-ben, a szeptember 11-i merénylet, és azt kö­vetően az afganisztáni és iraki katonai beavatkozás kapcsán: »Ne adjuk fel, mert sok jel mutat arra, hogy a súlyos nemzetközi gazdasági válságból végre megszülethet egy új ráébredés arra, hogy együtt kell dolgoznunk a közjóért! Véget ért a szent háborúk korszaka. A háború soha nem szent és soha nem is volt az. Isten nem akarja a háborút. Csak a béke szent valójá­ban, mert Isten maga a béke.«”

Forrás: cittanuova.it

Szerkesztette: Tóth Judit

 

Új Város – 2015. június