S z í n e s   r i p o r t    SZEMLÉLETVÁLTÁS

Prokopp Katalin

 Megéri kockáztatni

Mi történik akkor, ha néhányan nagy álmokat szőnek, majd veszik a bátorságot és bele is vágnak a megvalósításába?

Néhány lelkes barát kezdménye­zéséből, 1997-ben indult el a Kék Madár Alapítvány, mely egy befogadó társadalomért tevé­kenykedik. 2005-ben pénzügyi megfontolásból – hogy ne legyen tel­jesen pályázatfüggő –, külső tanácsra döntött úgy, hogy belefog valamilyen vállalkozásba. De milyen vállalko­zás is legyen? Egyértelmű volt, hogy fogyatékos és megváltozott munka­képességű emberek dolgoznak majd benne, mivel az alapítvány értük van. Kézenfekvő lett volna a többi foglal­koztatóhoz hasonlóan a viszonylag biztonságosan profitot termelő, szalag melletti munkában gondolkodni, ám fontosnak tartották, hogy leendő dolgozóiknak olyan munkája legyen, amit szívesen végeznek. Mészáros Andrea, az alapítvány ügyvezetője, és máig a kezdeményezés menedzsere, egy étterem alapítását álmodta meg, ahol sok emberrel találkozhatnak, és ki-ki, képességei szerinti sokszínű, kreatív munkát végezhet. Így nyithatta meg kapuit 2007-ben Szekszárdon az Ízlelő családbarát étterem.

Mészáros Andrea addigi pályafutása hihetetlenül sokszínű, amelyet áthat az őszinte keresés, hol teheti ma­gát igazán hasznossá: volt színházi balett-táncos országhatáron belül és kívül, szociális munkás, szociálpoliti­kus a bűnmegelőzésben és a gyermek­védelem területén, és pont szociális érzékenysége vezette, hogy belefogjon ebbe a kezdeményezésbe. Andrea még az építkezés megkezdése előtt, telefo­non megkereste az ismert, társadalmi vállalkozásokat fejlesztő, amerikai NESsT inkubátorházat. Az amerika­iak kétségeiket fejezték ki, hogy egy vidéki kisvárosban, mint Szekszárd, mennyire fogadnak el az emberek egy fogyatékosokkal üzemeltetett vendég­lőt, de azért segítettek mind anyagilag, mind tanácsokkal. Az első év végén aztán leesett a szakértők álla: ugyan­is általában az ilyen vállalkozások három-négy évnél hamarabb nem tudnak önfenntartóak lenni, az Ízlelő viszont a nyolcadik hónapban már nyereséget termelt, és igen hamar a bővítésére volt szükség. A régi napközi omladozó épületét a város bocsátotta rendelkezésükre ingyenes használatra, és most az épület felújításába fektetett nem kis összeget lakják le. A kis étte­rem bővítésekor arculatának kiala­kítása Pataky Dóra a MOME tanára jóvoltából építész hallgatók tervezési feladata lett.

Az Ízlelő a vezetőségen kívül kizáró­lag fogyatékos, megváltozott munka­képességű ill. tanulásban akadályozott embereket foglalkoztat. Sikerük egyik titka, hogy Szekszárdon elsőként, a gyerekek, családok szempontjait is figyelembe vevő, és nem csak ha­gyományos ételeket kínáló étteremet nyitottak. Ugyanis nagyrészt helyi termelőktől származó, egészséges alapanyagokkal és eljárással készített termékeket kínálnak, áraik mégis elfogadhatóak. Főleg menürendszer van, és két hónapon belül ugyanaz az étel nem kerül az asztalra, de az a la carte kínálat is megtalálható. A nyitva tartás a dolgozók lehetőségeit veszi figyelembe.

Sok szempontból „sikeres” az Ízlelő, de mi most leginkább arra voltunk kíváncsiak, mennyiben változtatta meg az ott dolgozók életét. Erről fag­gattuk Gyulai Zoltánné Éva szakácsot és Kecskeméti Mária felszolgálót.

Hogyan került ide?

Éva: Két fiú édesanyja vagyok, születésem óta nagyothalló. Pályafu­tásom a konyhán akkor kezdődött, amikor kisebbik fiam óvodába került. Jelentkeztem az alapítványnál induló szakácstanfolyamra, melynek elvég­zése után munkát kínáltak, mert épp akkor nyílt az étterem.

Mária: Születésem óta kerekesszék­kel közlekedem, van egy 16 éves lányom, akit egyedül nevelek, jobban mondva édesanyámmal. Az étterem 2007-ben nyílt, előtte különböző helyeken dolgoztam, ahol mindenfélét kellett szerelni, ezek elég monoton munkák voltak. Miután leérettsé­giztem, ez már nem elégített ki és kerestem olyan lehetőséget, ami szel­lemi kihívást is jelent. Így kerültem az alapítvánnyal kapcsolatba, először nem tudtak segíteni, majd egyszer csak jött egy telefon, hogy lenne va­lami a számomra. Felajánlották, hogy egy tanfolyam elvégzése után alkal­maznának. Azóta is az Ízlelő étterem­ben dolgozom, felszolgálóként.

Milyen az Ízlelő étterem dolgozójának lenni?

Éva: A mostani munkám érdekes és tele van kihívásokkal. Előzőleg egy varrodában dolgoztam, ahol állandóan pelenkát varrtam, de nem szerettem, mert monoton munka volt. Azért szeretek főzni, mert a különbö­ző munkafolyamatok miatt változatos és sohasem unalmas. Az étterem szer­vezésében zajló borgála vacsorákon pedig sokat tudok tanulni a vendég­séfünktől és a mindenki által csak „Tanár úrnak” hívott Kovács János Venesz-díjas mesterszakácstól, aki az oktatásunkban is részt vett, de azóta is figyelemmel kísér bennünket.

Mária: Szeretem a munkámat, sokféle ember fordul meg nálunk, és jó látni nap mint nap az elégedett arcokat egy ebéd után. Vannak törzsvendégeink, akiket már név szerint ismerünk, tudjuk, hogy milyen ételeket szeretnek, van, akinek a család­ját is ismerjük. Olyan is előfordult, hogy láttuk kisbabaként, és most már iskolás­ként tér be hozzánk. Főként menüztetés van nálunk, de sok rendezvényt is csináltunk. Eskü­vők, ballagások, név- és születésna­pok stb. Az utcán megismernek, rám köszönnek, ha nem vagyok, hiányolnak, de nem csak engem, hanem a többi kollégámat is, és ez nagyon jó érzés. De a legjobb mindannyiunk számára, akik itt dolgozunk, hogy bebizonyítot­tuk, másra is képesek vagyunk, mint monoton munkavégzésre (szereldék, varrodák), és hogy a társadalom elfogadó is tud lenni, csak nyitni kell nekünk is.

„Volt egy álmom közel másfél évti­zedig… Egy hely, ahol a fogyatékos­sággal élők lehetőséget kaphatnak bemutatni képességeik sokszínűségét, és a legtöbbjüket jellemző lenyűgöző akaraterőt. Egy hely, ahová betér­ve meggyőződhetünk arról, hogy megfelelő körülmények biztosítása esetén szinte mindenre képes lehet egy fogyatékossággal élő is”– írja az ötletgazda Mészáros Andrea a www. izleloetterem.hu honlap nyitóoldalán. És szinte mindenre képes lehet az, aki nagyot álmodik, és küzdelmek árán is kitart álmai mellett – fűzhetnénk hozzá. Köszönjük ezt a csodálatos bá­torítást arra, hogy megéri kockáztatni másokért!

Fotó: Pesti András (3)

Új Város – 2015. május