Európai választások

 Tóth Pál

Nem hunyhatunk szemet a kontinens súlyos problémái felett: a munkaerőpiac, a pénzügyi válság, a bankok kétes szerepe, a spekuláció és az Euró helyzete, a fiatalok kilátásai, a kisebbségi kérdések és a határainkon zajló háborúk. Az utóbbi évtizedben pedig a brüsszeli és strasbourgi intézmények működése is csalódást keltett unió szerte. Egyáltalán nincs tehát szó arról, hogy az EU „jobban teljesít”.

Az unió alapítói egy fokozatosan kiépülő politikai és gazdasági integrációról álmodtak. Az európai választások előestéjén inkább csalódottság és kétely vesz erőt sokakon. Hogyan tovább?  Európa a magasztos elvek szintjéről lekerült a hétköznapi érdekérvényesítés talajára. Mennyi Európa kell nekünk? Sok vagy kevés? Milyen Európa jó nekünk? Gyenge vagy erős? Alighanem kevés európai polgár fog azért szavazni – ha elmegy egyáltalán –, hogy letegye a voksát az alapító atyák eszméi mellett. A béke már természetesnek tűnik, és kevesen gondolnak arra, hogy az unió elsősorban azért jött létre, hogy a tagállamok között soha többé ne legyen háború. A nemzeti, kulturális és vallási sokszínűségnek teret adó európai egység is inkább tankönyvi eszménynek tűnik, mert a multikulturalizmus politikája bevallottan is csődöt mondott.

A közös célok mintha háttérbe szorultak volna, a legtöbb állam csak saját pozícióinak védelmét és erősítését tartja szem előtt. Sok brüsszeli döntés helyi szinten úgy tűnik, önkényes és sérti a nemzeti érdekeket. Kontinensünk keresztény gyökereinek feledése és a liberális szemlélet elterjedése, a nemi identitás, a család és az emberi élet alapvető etikai és jogi megítélése sok keresztényt ösztönöz távolságtartásra. Nem csoda, hogy az euro-szkepticizmus egyre jobban terjed, és a felmérések alacsony részvételt jósolnak a választásokon.

Elakadt integráció

 Az emberek alapjában nem az EU létjogosultságát, hanem annak politikai berendezését, működését kérdőjelezik meg. A rosszul működő intézményrendszer mégis az egész európai integrációs folyamatra árnyékot vet. Hogyan történhetett meg az, hogy az európai népek szoros egységét megcélzó eredeti terv megfenekleni látszik, és helyi szinten idegennek, ellenségesnek, bürokratikusnak látjuk Európát nemcsak hazánkban, hanem szerte az unióban?

Kétségtelen, hogy ma az autonómiatörekvések kerültek  előtérbe, és hajlamosak vagyunk az erősebb integrációt a nemzeti érdekek védelmében ellenezni. Úgy tűnik, hogy az unió a saját területén leképezi azokat a problémákat, amelyeket a globalizáció világszinten okoz. „Európa azért nem sikeres, azért kevéssé hatékony politikailag és gazdaságilag, mert több Európára lenne szükség” – állítja Pasquale Ferrara, politológus, a firenzei Európai Egyetemi Intézet főtitkára. „Európa azért mond sokszor csődöt, mert létrehozott egy gazdasági uniót, de politikai unió nélkül. Van közös piacunk, van közös valutánk, de nincs közös adópolitikánk”.

Ennek a gyenge közös politikának egyik látható jele az unió bizonytalan magatartása az ukrajnai válság kapcsán. Mára nyilvánvalóvá vált, hogy az országoknak egy sor olyan problémával kell szembenézniük, amelyeket önállóan nem vagy csak rosszul tudnak megoldani. Gondoljunk a környezetvédelem vagy a nemzetközi piacok ellenőrzésének kérdésére. Az integráció ma már gazdasági és politikai szükségszerűség, és nem csupán eszmeiség kérdése, ha el akarunk kerülni egy újabb pénzügyi válságot és más ehhez hasonló katasztrofális következményeket. „Az egység nem egységesítést jelent” – folytatja Ferrara, hanem azt, hogy a kölcsönös függőség korában együtt keressük a közös megoldásokat, amelyek ugyanakkor tiszteletben tartják a nemzetek sajátosságait. A mai világban tehát szükségszerű az együttműködés. Európa jövője a tét, ezért dolgoznunk kell az országokon átívelő integráció továbbfejlesztésén, egyébként fennáll a veszélye a széttöredezésnek és az alacsony hatásfokú működésnek.”

Érdekérvényesítés  

Az alapítók: Schuman, Adenauer és De Gasperi olyan Európai Unióról álmodtak, amely nem az egyes államok helyébe lép, hanem lehetőséget teremt számukra egymás kiteljesítéséhez.

A magyar kormány kétségtelen érdeme, hogy felismerte ezt a válsághelyzetet, és volt bátorsága önálló, nem megszokott kezdeményezésekkel előállni a problémák kezelésére. Arra is ráébredt, hogy a krízis nem pusztán pénzügyi vagy gazdasági természetű, és nem lehet pusztán technikai eszközökkel kezelni azt, hanem sokkal mélyebb szinten kell rendezni sorainkat.

Az uniós jogszabály-alkotás a tagországok által közösen meghatározott menetrend szerint történik, ahol az egyes országok képviselőinek módjuk van hazájuk álláspontját képviselni, másokkal összefogni, közösen érvelni. Való igaz, hogy ezt a folyamatot általában egy erőteljes lobbytevékenység is kíséri, ahol érdekérvényesítő és nyomásgyakorló csoportok igyekeznek a számukra előnyös irányba tolni a folyamokat, de ez alól a magyar fél sem kivétel. Ebben a folyamatban minden résztvevő lehet nyertes és vesztes, lehet arról beszélni, hogy bizonyos országok érdekérvényesítő képessége aránytalanul erős, de teljesen félrevezető a számunkra kevésbé előnyös döntéseket úgy feltüntetni, hogy azt „Brüsszel ránk kényszerítette.”

Azt is látnunk kell, hogy sok országnak van a pálinkafőzéshez és a méztermeléshez hasonló problémája, és nemcsak nekünk van bajunk azzal, hogy az unió olyan dolgokat is szabályoz, amelyet nemzeti hatáskörben kellene hagyni. Sabine Verheyen német néppárti képviselő írja blogjában: „Nem kell Brüsszelben szabályozni, hogy milyen legyen egy villanykörte fogyasztása. A bürokrácia fő problémáját azonban én nem ebben látom. Éppen az a demokratikus igény, hogy állampolgári szinten is át tudjuk tekinteni és ellenőrizni tudjuk, hogy mi zajlik Brüsszelben, ez teremt több bürokráciát. Az áttekinthetőség és elszámoltathatóság eszménye megköveteli, hogy mindent dokumentáljunk, ez még több időt, még több egyeztetést, még nagyobb információtömeget jelent. Sokszor éppen az ellenkezőjét érjük el, nem áttekinthetőbbé, hanem még inkább áttekinthetetlenebbé válnak a folyamatok.”

Madártávlatból

Tekinthetünk azonban Európára egy magasabb szempontból is: kontinensünk gazdasági és politikai integrációja a múlt század legfontosabb politikai sikere, és része annak a visszafordíthatatlan folyamatnak, melynek célja egy egyre jobban egyesült világ az emberiség közös problémái sikeres megoldásának érdekében. Először történik meg ugyanis, hogy nem valami hódító szándék egyesít népeket, hanem az a józan felismerés, hogy a prosperitást belső együttműködés által lehet a legjobban elérni. Hogy szükség van egy nemzetek fölötti egységre, amely tiszteletben tartja a különbözőségeket. Az „In diversitate concordia” mottó azt a reményt fogalmazza meg, hogy lehetséges egyetértésre jutni a különbözőségek ellenére is. Szem előtt kell tartanunk, hogy az integráció nem egyenesen felfelé ívelő folyamat, hanem hullámhegyeken és völgyeken keresztül vezet előre, és nem szabad megtorpannunk a nehezebb szakaszokon. Európa jelenleg válságos időszakot él át, ez azonban a fejlődés szerves állomása lehet. „Ha Schumannal, Adenauerrel, De Gasperivel és sok más jelentős személyiséggel mi is úgy gondoljuk, hogy az európai népek egysége fontos előrelépés, akkor rajtunk is áll, hogy hozzájáruljunk ehhez” – véli Letizia De Torre, aki két cikluson keresztül volt a balközép koalíció parlamenti képviselője Olaszországban és jelenleg a Politikai mozgalom az egységért civil hálózat nemzetközi koordinátora. „Kezdjünk párbeszédet minden lehetséges fronton, vessük föl bátran a vitás kérdéseket, félelmek és fenntartások nélkül beszéljünk azokkal is, akik szkeptikusnak mutatkoznak, keressük együtt a jó megoldásokat, hogy felvirágoztassuk a vén kontinenst, és elérjük azt, hogy Európa az eddiginél sokkal jobban a béke mintaképe legyen az egész világ számára.”

Az előttünk álló Európa parlamenti választások tehát alkalmat adhatnak arra, hogy újragondoljuk az Európai Unió előnyeit és politikai céljait, de a problémás kérdéseket is.

Félig-meddig Európa?  

Új Város – 2014. május