Alberto és Carlo: A természetfeletti barátság
Genovai fiatalok voltak, barátok, huszonévesek. A Fokoláre Mozgalomhoz tartoztak és majdnem egyszerre, negyven nap különbséggel hunytak el. Mindketten hittek Isten szeretetében. A Katolikus Egyház történetében egyedülálló, hogy egyazon boldoggá avatási eljárásban ismerik el életszentségüket.
Alberto Michelotti (1958) és Carlo Grisolia (1960) két külön világ, sok szempontból eltérő karakterű fiatal volt. Összetartotta őket a barátság és az a hivatás, hogy az egység lelkisége szerint együtt szentté váljanak. „És ha rövidesen én már nem lenné k – írja Carlo Albertónak –, megéreznéd, milyen fontos, hogy ebben a pillanatban én is itt vagyok, mivel éppen a fájdalom az, amitől még inkább átéljük a közelséget.” 1980-ban Alberto hegymászás közben szakadékba zuhant, Carlót pedig elvitte egy daganatos betegség alig negyven nap leforgása alatt. Két jó barát és egyetlen boldoggá avatási eljárás, az egyház történetében egyedülálló esemény. Előfordult már két testvér, Cirill és Metód esetében, valamint házaspárokkal, de két baráttal még sohasem. 2005-ben a kölni ifjúsági világtalálkozón róluk beszélt Bertone bíboros: „Két genovai fiatal, akik nagyszerű barátok voltak. Barátságukat egy közös cél szülte és táplálta: hogy elvigyék mindenkinek az evangéliumi ideál ajándékát, amely elbűvölte őket. Carlo Grisolia és Alberto Michelotti története egymás közt és a kortársaikkal olyan barátság volt, amely az életszentségre irányult… az evangéliumi testvériségre, a közös eszményekre és célokra, valamint arra a közösségre, amit Jézus köztünk lévő jelenlétén értünk, amelyet megígért az evangéliumban: „Ahol ketten vagy hárman összegyűlnek a nevemben, ott vagyok közöttük.” (Mt 18,20)
Alberto Michelotti
„Olyan családban születtem és nőttem fel, ahol soha nem láttunk szükséget. A szüleimmel sem adódtak komolyabb nehézségeim. Tizenhárom évesen nem voltak barátaim, egyedüli gyerek voltam és csak az otthon és az iskola létezett az életemben.” Alberto ebben a néhány tömör mondatban foglalja össze gyermekkorát. „Plébánosom beszélt nekem Jézusról közöttünk, Istenről, aki személyesen szeret engem.” Ekkor ismerkedik meg az egység lelkiségével. Egyik osztálytársa, így emlékszik rá: „Az első évekből nem sok emlékem van Albertóról, de ahogy múlt az idő, kezdett kiválni a 'nyájból'. Osztályelső lett, de 'emberséges' osztályelső, aki egyszerűen és alázattal segített a többieknek.” Találkozik egy lánnyal, akivel kapcsolatot kezd a megismert új, evangéliumi stílus szerint és együtt vágnak bele ebbe az újfajta kalandba. Később ezt írja egy barátjának: „Jézus a rá jellemző módon szólított meg, vagyis azzal, hogy ne tartsak meg magamnak semmit… Az a jó, amikor észreveszed, hogy az életedben lapoznod kéne már… Először is nem te vagy, Alberto, otthon, az iskolában, a barátnőddel vagy a barátaiddal, hanem Jézus az. Ezért létezel. Vagy ajándékozol Isten dolgaiból, vagy jobb, ha otthagysz mindent.” Barátaival beleveti magát az Életünket adni a népünkért elnevezésű projektbe, amelyet Chiara Lubich indított el a fiatalokkal. Az elnevezés egy kambodzsai pap szavaira utal, aki mielőtt visszautazott volna üldöztetésektől nyomorgatott hazájába, ezt mondta Chiarának: „Megyek, hogy meghaljak a népemért.” Ugyanebben az évben írja Alberto: „Egyik nap benyitok a kikötő közelében található lepukkant kocsmába. Elsőre ösztönszerűen menekülnék. Nem tudom elhinni, hogy létezhet ilyesmi a mi városunkban. Néhány hónapja az egység lelkiségét élő fiatalok odajárnak segíteni egy papnak, aki egyedül küzd ezzel a reménytelen helyzettel. Színes bőrű, letört tengerészeket találok, akiket senki nem szerződtetett. Nincs mit enniük, nincs mibe öltözniük. Egy ghánai fiú kérdez tőlem valamit; de nem értem a nyelvét. A segélycsomagból nekilátunk közösen kiválasztani egy rá illő nadrágot. Este megyek haza: talán először fordul elő, hogy ilyen boldog vagyok. Most tudom, honnan ez az öröm.”
Mérnöknek tanul. Szellemességével és vezéregyéniségével kitűnik az otthoni barátai közül és a többi fiatal közül is.
Carlo Grisolia
Carlo két évvel fiatalabb Albertónál, 1960-as születésű. Családja ismerte már a Fokoláre Mozgalmat és az egység lelkiségét. Albertóhoz képest inkább magába forduló fiú. Érzékeny, költői és álmodozó természetű, kezében mindig gitárral, készen arra, hogy barátait belelkesítse újabb és újabb akkordokkal. „Az általános iskola évei alatt az osztályterem falain kívül minden ugyanúgy zajlott: játék, csavargás a szántóföldeken és a mezőkön, télen hógolyózás és szánkózás, a legőszintébb szeretetben a testvéreimmel.” – írja egy előkerült feljegyzésében. „A tanuláshoz a kedvem nem hiányzott, barátból annyi volt, amennyit csak akartam, és hittem Istenben azzal a tiszta, gyermeki hittel, ami erre a korra jellemző. Az a pillanat azonban, amikor lényegében tudatára ébredtem, ki vagyok, az elsőáldozásomon volt.” Feljegyzések, költemények és dalok tanúskodnak lelki érlelődéséről, kétségeiről és hitéről, főképpen a kórházban töltött negyven nap alatt. Carlónál is – ahogy Albertóval történt – egy pappal összeismerkedve állt be a fordulat 1977-ben, ami meghozta fontos döntéseit. Abban az esztendőben érti meg: tennie kell azért, hogy megvalósuljanak elképzelései és reményei. Ezt írja unokatestvérének: „Nem vagyok képes semmire. Ha magamra gondolok, amilyen egoista, félénk és levert vagyok… Úgy érzem, képtelen lennék akár egyetlen lépést is megtenni. Ám az élet változhat, szerethetünk… Amikor gondjaid vannak, amikor nem sikerül mosolyogni, akkor rajta, szeress, szeress, szeress!” Bekapcsolódik a plébániai életbe és elkezd járni az egyik csoportba. Ott ismerkedik össze Albertóval. Három év barátság: szép, intenzív és radikális időszak.
1980-at írunk
Gondterhes év mind Albertónak, mind Carlónak a váratlan katonai behívó miatt. Carlo a haditengerészethez kerül és fél, hogy hajóra kell szállnia. Időközben, Rómában lezajlik a Genfest. Albertót a szervezők élvonalában találjuk, de Carlo is igyekszik jelen lenni, képeslapokat ír, hogy imáiról biztosítsa a többieket. Alberto Carlónak küldött utolsó levelében ez áll: „Szia Carlo! Egyedül vagyok egy templomban és hallgatom, hogyan dobol az eső a tetőn. Nagyon szép, különleges pillanat. Szinte nem mennék el innen többet. Azért jöttem ide, hogy Jézus szívébe helyezzem mindazt a végtelen sok dolgot, amihez nem értek, amit esetleg csak elrontanék. Ebben a csendben Isten most azt válaszolja nekem, hogy nem állhatunk meg, szeretni kell, szeretni mindenkit, hogy az igazi szeretetet éljük, azt, amelyik a fájdalomból születik.”
Alberto nagyon szereti a hegyeket és elhatározza, hogy ott tölti a nyarat. Augusztus 18-án, reggel fél ötkor elindul barátjával, Tizianóval a Tengeri-Alpok egyik legszebb csúcsára. A sziklamászás utolsó szakaszán azonban a jég egyre kiszámíthatatlanabb és a fiúk óvatosan haladnak. A csúcs már ott magasodik ötven méterre felettük, alattuk pedig 1300 méteres mélység. Albertónak egyszer csak lecsúszik a lába a mászóvasról, és barátja szeme láttára 400 métert zuhan lefelé. Társa már hiába mászik fel a másik oldalon a csúcsra, hogy a menedékházból segítséget kérjen, nincs mit tenni. Sokan jönnek össze, hogy elbúcsúztassák Albertót. Éppen előző este, mielőtt aludni tértek volna, olvastak el együtt egy részt Chiara Lubich Elmélkedések című könyvének Vizsga című írásából. „Ha egy diák előre tudná a vizsgakérdéseket, bizonyára alaposan megtanulná a válaszokat… Mi ismerjük a záróvizsga kérdéseit: „Éhes voltam, és ennem adtatok, szomjas voltam és innom adtatok…” Egyedül a szeretetről szól majd mindenkinek az utolsó vizsgája! Most jó éjszakát kívánva kérjük Istentől a szép időt is holnapra.”
A temetésen megjelentek között nem találjuk azonban a legjobb barátot, Carlót, akinek kivizsgálásokra kellett mennie sorozatos ájulások és érgörcsök miatt. Az orvosi szakvélemény alapján pár óra leforgása alatt kórházba utalják. Az előtte álló negyven nap választja el a két barátot intenzív utazásukon attól, Akivel minden testvérükben találkoztak.
Kórházi ágyából magához kéri gitárját, hogy egy kis zenével felvidítsa a betegeket, akik közül sok az idős ember. Állapota romlik. Bevérzik a tüdeje és áthelyezik egy jobb felszereltségű kórházba. Az első sikeres műtét után egy újabb bevérzés. Ekkor már mindenki arra gondol, hogy ezek lehetnek az utolsó órák. Estefelé édesanyját beengedik hozzá. Carlo ezekkel a szavakkal fogadja: „Anya, eljött az idő, hogy egészen Istennek adjam magam.”
Az alig több mint másfél hónapos betegség Carlót megváltoztatja: szilárdan kiáll, tanúskodik a hitről. Barátok, orvosok, ápolók és családtagok, akik az ágya mellett segédkeznek, elidőznek mellette. A következő napokban javulás áll be és ezt a mondatot írja Chiarának: „Úgy mint te, a vele való találkozásért élek”. Az egyik ápolónak bizalmasan így fogalmazott: „Tudom, hova megyek. Utolérem a barátomat. Magam mellett érzem, mindig itt van velem.”
Temetésére ezernél is többen jönnek el. Néhány hónappal korábban Chiara Lubich azt mondta a Fokoláre Mozgalom fiataljainak: „Kívánom nektek, hogy váljatok szentté, nagy szentekké. Biztos vagyok benne, hogy kezetekbe adom a boldogság kulcsát.” Carlo és Alberto megtalálta ezt a boldogságot, ahogy Jézusért élt és vele találkozott minden testvérben. Bertone bíboros így írt a családtagoknak az egyházmegyei eljárás megindításakor: „Különösen annak örülök, hogy a kánonjogi vizsgálat együtt halad előre, úgy, ahogy ők töltötték együtt fiatalságukat példaadó nagylelkűséggel.”
Mariagrazia Baroni
fordította: Bartus Sándor
Fotók: Citta Nuova