Ugyanis amikor hatkor in­dulok futni, még alszanak. Fél hétkor azonban már adják tovább a hírt: jön! Ezért szíve­sebben indulok korábban, amikor még szenderegnek kutyák, házak, emberek. Futok, hogy „összerak­jam magam” arra a napra, Istennek, önmagamnak, másoknak.

A nap persze sok mindent tar­togat, például egyik fontos része a tájékozódás. Néhány héttel ezelőtt az egyik politikai vitaműsor jeles interjúalanya ezekkel a szavak­kal írta le az Európai Bizottságot: „…bármennyire vitában áll is egy tag­állammal, adott döntésére nem lenne szabad, hogy kihassanak az emberi mo­tivációk. Itt ebben a relációban, amit én elvárok, az egy lehetetlen dolog… hi­szen emberek ülnek ott, akiknek érzel­meik vannak, esetleg megbántva érzik magukat. Akkor is elfogadhatatlan az, hogy nagyon-nagyon súlyos döntéseket ilyen érzelmi, emocionális alapon hoz­zon meg ez a testület, amitől szigorúan szakmai munkát vár el mindenki.” Ritkán megfogalmazott, üdítő gondolat, magas politikai szinte­ken, de egy-két „emelettel” lejjebb is egyenesen nem mindennapos felvetés: ne hagyjuk magunkat szubjektív érzéseinktől befolyásol­ni, hiszen saját hosszú távú érde­künk, mások java, a közjó, objektív hozzáállást kér. S bár a nyilatkozó maga is lehetetlennek tartotta mindezt, valljuk be – akkor is, ha ébren álmodva – mi is valahogy így tudnánk elképzelni. De nem­csak Brüsszelben, hanem páldául otthon, a gyerek továbbtanulása kapcsán kitört családi perpatvar­ban, amikor főnökünk határidős munkával kapcsolatos kirohanását hallgatjuk, vagy mondjuk a magyar parlament vitanapján… netán egy EB meccs közvetítése közben.

A minap történt, hogy nagyon bele voltam merülve a munkába. Szerettem volna mihamarabb vé­gezni és letudni az egészet. Most hogy visszagondolok, szinte már nem is én diktáltam a tempót, ha­nem maga a munka verte nekem az ütemet. Ekkor megszólalt a te­lefon és a vonal túlsó végén közös munkaebédre hívtak a kollégák. Nem akaródzott menni. Ígértem, hogy visszaszólok, kiskaput hagy­ván jobbik énemnek. Amint letet­

tem a telefont, világos lett, hogy Valaki jobban szeretné, ha Őhozzá ragaszkodnék, nem az elvégzett munka jóleső érzéséhez. Valójában az ebéd alatt zajló eszmecsere köz­ben értettem meg, hogy mennyire szükség volt erre a találkozásra. Az egymással való kapcsolat szem­pontjából is, hogy jobban megis­merjük, s így jobban megértsük egymást, illetve hogy a konkrét szakmai ügyekben is tisztábban lássunk.

Tisztán pedig akkor látunk, ha olyan a tekintetünk, ha olyan a szívünk. Ha megtisztítottuk bur­jánzó érzelmeinktől, vaskos előíté­leteinktől, rosszízű emlékeinktől, mindennapi ragaszkodásainktól. Ez az igazi tréning, s ehhez kell a jó alapozás: hogy futunk, visszafog­juk magunkat az evésben, elme­gyünk gyónni vagy megbocsátunk. Mindennapos, igazi tréning, hogy tudjunk objektívek lenni, mások javára s ezzel saját javunkra tenni. Mindez persze nem hoz gyors sike­reket, sőt elsőre úgy tűnik, nem ki­fizetődő. Így hát egyetlen esélyünk van, elkezdeni. Hűségesen, nap, mint nap gyakorolni, s bátorításul kisebb nagyobb sikereinket egy­másnak elmesélni. S aztán valaki valamire felfigyel, rákérdez, rásejt. Megírja, elmeséli, továbbadja, hir­deti. Majd mások hallják vagy ol­vassák, és velünk együtt ráéreznek annak ízére, hogy milyen érzés mégis (!) megváltoztatni tudni a világot.

Ámbár még az is lehet, hogy léte­zik egy egyszerűbb és nagyszerűbb megoldás: saját érzéseinket, gon­dolatainkat, benyomásainkat és emlékeinket, egész önmagunkat, úgy ahogy vagyunk, a másik em­ber szolgálatába állítani, szeretet­ből. És akkor a cél nem szentesíti, hanem megszenteli az eszközt.

Tóth Ilona

Fotó: Giuseppe Distefano