HISZEK AZ ÉLET ÉRTELMÉBEN

Az ember életében nagyon sok más emberrel találkozik, érint­kezik, akarja vagy nem akarja. A személyiségünktől függ, hogy mennyire lépünk kapcsolatba velük. Vannak, akik csak a mi­nimális érintkezést fogadják el. Vannak, akik otthon, a mun­kahelyükön, barátaik körében és rokonaikkal is társaságban élnek, és szerintem ez már nagy dolog. Olyan emberekkel is gyakran találkozom, hála Is­tennek, akik még a „kötelező” kapcsolatok mellett is nyitottak mások felé, a lépcsőházban, a villamoson, az áruházban. Amellett, hogy tulajdonsága­inktól függ, hogy „szeretünk-e” nyitottak lenni, akaratunkkal is alakíthatjuk ezt a tulajdonsá­got magunkban. Chiara Lubich mindig kiemeli, hogy lépjünk ki önmagunkból és forduljunk a mellettünk lévő emberhez. Én magam nem vagyok könnyedén nyitott személyiség. De Chiara tanítását követve megtanul­tam, hogy ez nem érzés, hanem elhatározás kérdése, és azt ta­pasztalom, hogy alakíthatom a személyiségemet nyitottabbá, figyelmesebbé, mások problé­mái iránt fogékonyabbá. Jézus­ban teljes emberré válhatok.

Egyik ismerősöm nem lát, fel­nőtt korában vesztette el a látá­sát a sokadik szemműtét után. Ezután sokat küzdött és ma is küzd, hogy értelmesen éljen. Annak ellenére, hogy nem hisz Istenben, emberségében olyan utat keresett, amivel életének és mások életének is értelmet adhat. Több könyvet írt, me­lyekben nem látók és más sérült emberek életét mutatja be, akik bár nehézségeik vannak, mégis vállalják a sorsukat és boldogok is. Most hangfelvételeket készít a természetben a nem látó gyer­mekek számára.

Elgondolkodtam. Én, amikor „nem látok” – nem látom ér­telmét – akkor is megteszem-e a jót? Mindig tanulhatunk má­soktól és rácsodálkozhatunk mindarra, ami közös bennünk. Mint például az életbe vetett hitünk.

Horváth Viktória

Budapest

KÁVÉSZÜRCSÖLÉS KÖZBEN

Az egyik hétvégi nap reggelén azon kezdtem el gondolkozni, hogyan tehetném hasznossá a napomat. Eszembe jutott, hogy talán elmehetnék fut­ni egyet, de nem volt túl nagy kedvem megtenni az erőfeszí­tést, hogy felöltözzek, felhúz­zam a cipőmet, és a még félig alvó lábaimat megterhelő moz­gásra kényszerítsem. Ehelyett a reggeli kávémat szürcsölgetve leültem a nappaliban, és a ke­zembe vettem a kupac tetején lévő, éppen nemrég érkezett Új Várost, hátha találok benne valami biztató gondolatot.

Szinte hihetetlen módon meg­lepett, és fejbe kólintott a fi­atalok sportolási szokásairól szóló cikk. Éppen azokat az értékeket fogalmazták meg nagyon érett és határozott módon, mint a küzdelem, a kitartás, vagy a kemény mun­ka, amelyek számomra is na­gyon fontosak… de pont azon a reggelen mindegyiknek híján voltam. Én is abból a „társa­ságból” nőttem ki, amelyben most ők vannak, de egyáltalán nem emlékszem, hogy ennyi idősen ilyen tisztán láttam vol­na a sport értékét, arról nem is szólva, hogy ilyen kitartóan űz­tem volna. Szóval le a kalappal a fiatalok előtt…

Mondanom sem kell, hogy ép­pen elég volt ez a reggeli olvas­mány egy határozott kezdőlö­késnek, és nem sokkal később lihegve, de boldogan értem vissza a lakásunkhoz, hogy az­tán újra belevessem magam a hétköznapok jóval szürkébb, de nem kevesebb kitartást igénylő feladataiba.

Kovács Berci

Pilisszentiván

ÚJRA GEN ROSSO

A napokban hallottam valakitől, hogy a Genfest előtt valószínűleg koncer­tet ad Budapesten a Gen Rosso is, az első „gen zenekar”, amely nagyon sokat jelent számomra. Húsz évesen sokszor felmerültek bennem ehhez hasonló kérdések: „Mi az életem cél­ja? Hogyan élhetném le jól az életet?” Vágytam arra, hogy hiteles keresztény életet éljek, s az utat kerestem, ami segítene ezt elérni. Sok mindennel próbáltam kitölteni a napjaimat, de igazán mindig hiányzott valami. Több közösséget megismertem, de egyikben sem találtam meg a helyemet.

Ekkor hívott el egyik ismerősöm egy számomra kevéssé ismert együttes koncertjére. A szokásos előadásra szá­mítottam, de ahogy teltek a percek, egyre jobban megragadott a légkör, amit ott tapasztaltam. Erősen érző­dött, hogy az együttes tagjai egymással is, a közönséggel is folyamatos, szép kapcsolatot tartanak. Persze nemcsak a légkör, hanem a dalok szövege is tetszett, az egyik különösképpen nagy hatással volt rám, – „A béke remé­nye” – egy szebb világról, a szeretetről szólt. Mély benyomással jöttem el és éreztem, hogy sokkal többet kaptam az egyszerű zenei élménynél.

A koncert után pár nappal lehetőség adódott találkozni az együttes tagja­ival, ahova örömmel el is mentem, hisz szerettem volna többet tudni róluk. Sokat meséltek az életükről, s még inkább érezhető volt a kölcsönös szeretet légköre. Megdöbbentő és ér­dekes történeteket hallottunk tőlük, mindegyik a konkrét, életre váltott szeretetről szólt, ami – tapaszta­lataik szerint – minden helyzetben megoldás lehet. Elgondolkodtam a hallottakon, s vágytam arra, hogy jobban megismerjem azt a lelkiséget, amelyet ez a soknemzetiségű, sokféle, vidám ember élt egységben. Hamaro­san sikerült felvennem a kapcsolatot azokkal a fiatalokkal, akik ugyanúgy a Fokoláre Mozgalom tagjai voltak, mint a Gen Rosso. Így lassanként be­kapcsolódtam én is ennek a közösség­nek az életébe.

Sok erőt adott a tudat, hogy nem vagyok egyedül a mindennapok küz­delmében, sőt, sokan éljük ugyanazt, sokan számíthatunk egymásra. Úgy éreztem, megtaláltam azt a kincset, amit kerestem, hogy az új élet gyökere­sen megváltoztatott, és értelmet adott a tetteimnek.

A kisebb-nagyobb tapasztalatokon keresztül megértettem, hogy az Isten iránti és a felebaráti szeretetet élve ta­lálom meg az igazi örömet és békét, s érdemes mindig újrakezdeni.

Egy életre szóló ajándékot kaptam az­zal a bizonyos koncertjeggyel.

T. K.

Budapest

ADNI A FÉNYT

Az elmúlt hónapok során – amikor esténként hazafelé tartunk feleségem­mel a miséről – jó kapcsolat alakult ki egy buszsofőrrel. Néha csak köszönünk egymásnak, máskor néhány mondatot váltunk. Ő mindig rendkívül előzékeny és segítőkész velem, mozgáskorlátozot­tal szemben. Már régebben megosz­totta velünk, hogy beteg.

Legutóbb a köszönést követően rákér­deztem, hogy van most. Szomorúan mondta, hogy rosszul, mert mély lelki fájdalma van. Hazafelé tartottunk, már az utolsó előtti megállónál vol­tunk, amikor édesapja halálát mond­ta el nekem. Leginkább ő volt azon, hogy apja a betegségével kórházba kerüljön, de ott egy szerencsétlen fejsérülés miatt elhunyt. Magát érzi emiatt felelősnek és állandóan az foglalkoztatja, ha nem erőltette volna a kórházat, apukája ma is élne. Pró­báltam megvigasztalni, hogy édesap­ja Istennél van, imádkozunk érte, és nyugodjon meg ebben a hitben. Né­hány perc leforgása alatt megnyugo­dott és hálásan köszönte a megértő, vigasztaló szavakat. Érezni lehetett, hogy elgondolkodott a hallottakon, mélyen érintette együttérzésem, meg­oszthatta valakivel mély fájdalmát. Én pedig feleségemmel nagy hálát éreztem, hogy tudtuk adni a fényt, a Feltámadottat, akivel a szentáldozás­ban találkoztunk.

Szántó Lajos

Szeged

TÁMOGATÁS

Ezúton is hálás köszönetemet fejezem ki, hogy már évek óta ingyenesen kül­dik havonta a lapot. Kisnyugdíjasok lévén, anyagi helyzetünk azóta sem változott, és a családban lévő munka­nélküliek miatt (mindkét menyem), a négy unoka támogatására fordítjuk a nehezen megtakarított forintokat. A színvonalas lapban olvasott írásokból is erőt kapunk a nehézségek elviselé­séhez.

Isten áldja meg Önöket, és mindazo­kat, akik ezt lehetővé teszik.

Köszönettel és tisztelettel:

A. J.

Budapest

 

Új Város – 2012 június

párbeszéd az olvasóval