Az ige gyümölcsei: a világ gyűlölete és a tanítvány megszentelődése

Az ige, amelyet Jézus tanítványai életre váltanak, nem hagyja közömbösen a kívülről figyelő embereket. Nem ritka, hogy ez a teljesen új élet kérlelhetetlen kritikát vált ki. Sőt azt mondanám, ha a világ nem lázadna az evangéliumi élet ellen, akkor Krisztus tanítványai, akik ellentétben állnak a világgal, nem minősülhetnének „nem e világból való”-nak. S a kritika néha a gyűlöletig fokozódik, ezért vannak az Egyháznak nagy vértanúi. S ezért vannak kis vértanúi is, akikkel olykor-olykor Mozgalmunk tagjai között is találkozunk: akiket néha összezavar, máskor egyenesen tönkretesz azoknak a meg nem értése, akiknek a leginkább meg kellene érteniük őket.

S bár az evangéliumi élet egyrészt meg nem értést és gyűlöletet okoz, másrészt ez az az út, amely a szentségre vezet.

Nem beszélhetünk a még élő személyekről, de azt bizonyossággal állíthatjuk, hogy Lelkiségünk nem kevés tagját, akik immár átmentek a másik életbe, kis szentnek kell tekintenünk. Ezt tanúsítja az a mód, ahogyan szembenéztek nagyon súlyos helyzetekkel, fájdalmas betegségekkel; ezt tanúsítják a megtérések, amelyek ágyuknál történtek akkor, amikor már közeledett átlépésük az örökkévalóságba. Ezt tanúsítja maga a haláluk; és a temetésük, amelyet rendszerint mennyei légkör vesz körül. A résztvevők hazatérve gyakran azt mondják: úgy tűnt, mintha esküvőn lettünk volna.

Az ars-i plébánossal ismételjük: az én temetőmben (s a miénk olyan tágas, mint a világ) szentek pihennek.

Gyűlölet tehát és szentség. Ez két klasszikus eredménye az ige élésének. De hallgassuk meg, ahogy ezt maga Jézus mondja: „Átadtam nekik igédet. A világ gyűlölte őket, mert nem e világból valók, amint én sem vagyok e világból való… Szenteld meg őket az igazságban: a te igéd igazság” (Jn 17,14.17).