Chiara Lubich: Az egység karizmája és a pedagógia

Részlet Chiara Lubich díszdoktori értekezéséből, mely 2000. november 10-én hangzott el az Amerikai Katolikus Egyetemen, Washingtonban. Chiara miután felvázolta, hogyan fedezték fel és élték meg első társaival, társnőivel az evangélium különböző igéit, újszerűen mutatja be az általa alapított Fokoláre Mozgalmat, mint „pedagógiai jelenséget” és „nevelési folyamatot”.

Bevezetés

Több alkalommal is beszéltem már arról, hogy Mozgalmunk különféle szemszögekből vizsgálható. Megvizsgálhatjuk a teológia, a filozófia, a kultúra, a társadalom, a gazdaság, és a nevelés oldaláról, vagy éppen az ökumenizmus és a nagy vallások közötti párbeszéd szempontjából. Ez alkalommal lelkiségünk legfontosabb pontjainak pedagógiai következményei közül szeretnék néhányat bemutatni.

Mozgalmunkat és történetünket tekinthetjük úgy is, mint egy nagyszabású, sajátos pedagógiai eseményt, vagy nevelői folyamatot. Megtalálható ugyanis benne a nevelés minden tényezője és világosan kirajzolódik egy neveléselmélet, egy jól körülírható pedagógia, mely nevelői tevékenységünk alapját képezi.

Tegyük fel rögtön a kérdést: Mit értünk nevelés alatt?

A nevelés úgy határozható meg, mint egy út, melyet a nevelés alanya (individuum vagy közösség) végigjár a nevelő (vagy nevelők) segítségével, hogy azzá váljon, akinek lennie kell, halad egy olyan cél felé, ami értéknek tartható az ember és az egész emberiség számára.

Nézzük meg tehát lelkiségünk alappontjaihoz kapcsolódva pedagógiánk legfontosabb elemeit!

Isten a Szeretet

Ha megvizsgáljuk lelkiségünk első pontját, mely arról a – nevezzük így -kinyilatkoztatásról szól, hogy Isten a Szeretet, akkor megállapíthatjuk, hogy történetünkben kezdettől fogva jelen volt egy egyedülálló nevelő, a Nevelő: Isten, aki Szeretet, Isten, aki Atya.

Ő az, aki elsőként lépett felénk, aki elkísért, aki megújított és újjáteremtett minket a hosszú, személyes és közösségi formálódás útján. Ezek azok a szándékok, melyek az igazi nevelőt is vezérlik munkája során.

Ő visszaadta nekünk és sokaknak az Atyaság legmagasabb értelmét. Hatalmas horderejű felfedezés ez, ha belegondolunk, hogy egy bizonyos kultúra azt próbálja állítani – mind elméleti mind gyakorlati síkon -, hogy „Isten halott”.

Az Atya hiánya az, mely hozzájárult az apák szerepének elbizonytalanodásához, a tekintélyvesztéshez az emberi és nevelői kapcsolatok szintjén, az erkölcsi relativizmushoz, és a szabályok hiányához az individuális életben, a személyek közötti és a társadalmi kapcsolatokban. Mindez súlyos következményekkel járt, melyek gyakran az erőszak legkülönbözőbb formáihoz vezettek, és szinte igazolták Dosztojevszkij megállapítását: „Ha megöljük Istent, az a legrettenetesebb öngyilkosság”…, mert „Ha Isten nem létezik, akkor minden megengedett”.

Nekünk abban a kegyelemben volt részünk, hogy megismerhettük Istent. Isten, aki a szeretet, nem egy tőlünk távoli bíró, egy féltékeny ellenség, aki megsemmisíti az embert hatalmával, vagy nem törődik vele. Ellenkezőleg, Ő olyan nevelő, aki elismeri az embert egyedülálló és megismételhetetlen identitásában, és felemeli őt. Szereti az embert, és éppen ezért sokat is vár tőle. Igazi nevelő módjára felelősséget és elkötelezettséget kér, és erre nevel. Isten a szeretet és ezért kiszabadított minket a legnagyobb rabszolgaságból, kitárta előttünk újra otthona ajtaját, és tudjuk jól, hogy Fia mekkora árat fizetett ezért! Egyetlen nevelő sem becsülte még olyan nagyra az embert, mint Isten, aki meghalt érte. A Szeretet-Isten felemelte az embert, minden embert, a fiú és örökös méltóságára. Minden embert! Mindnyájan egyetlen atya gyermekei vagyunk, éppen ezen a felismerésen alapul Comenius, a modern pedagógia neves képviselőjének elve is, mi szerint: „mindenkit meg kell tanítani mindenre”

Isten igéje

Lelkiségünk egy másik alappontja: Isten igéje.

„Mindenkit meg kell tanítani mindenre” – mondtuk, de ehhez alkalmaznunk kell – mondta maga Comenius is – a fokozatosság pedagógiai elvét. Úgy tűnik, az Atya is pont a fokozatosság elvét sugallta nekünk, amikor az első napoktól kezdve arra ösztönzött, hogy kiválasszunk az Evangéliumból egy mondatot, és egy hónapon át éljük azt a mindennapokban.

Mivel azonban minden Igében maga Jézus van jelen (a megélt Igében Ő él bennünk), az ige rögtön a „Mindent” adta. S mi gyermekekként táplálkoztunk az Igéből, azt egyre jobban magunkra öltöttük, s végül felnőtté váltunk a hitben és az életben.

A fokozatosságnak és teljességnek ezzel az egyszerű pedagógiai technikájával, lelkiségünk fénye, mint erős lelki és „nevelési” tapasztalat, tőlünk távol eső helyekre is eljutott, s ma is folyamatosan terjed.

Isten igéjének egy másik sajátossága abban rejlik, hogy Élet-Ige, vagyis megélhető és hatása megtapasztalható ebben a gyakran verbalizmussal átszőtt világban és pedagógiában. Mi megtapasztaltuk ennek a mindig új és élő Igének alternatív és átütő pedagógiai erejét. Az igét élve, az lassan-lassan átjárt minket, s életünknek „egzisztenciális-egységet” adott, ami a nevelésnek is igen fontos, ám nagyon nehéz feladata. Az ige élése segített, hogy meghaladjuk a töredékesség érzését, melyet az ember gyakran tapasztal önmagával, másokkal, a társadalommal, vagy Istennel való kapcsolatában. Ugyanakkor kiemelte mindegyikünk egyediségét, eredetiségét, és megismételhetetlen voltát is.

És pontosan az Ige és az Élet, a beszéd és a cselekvés között megvalósuló „egzisztenciális-egység” miatt van az, hogy tapasztalatunk sokak számára hihető és meggyőző, mély változásokat okoz az emberekben, vagyis igazi nevelődési folyamatot indít el sokakban.

Isten akarata

Lelkiségünk egy újabb pontja Isten akarata.

Az Isten igéjéhez való hűségünk hozzászoktatott, hogy „elveszítsük a mi rossz akaratunkat”, mely még az én-központúság korlátolt egzisztenciális módozataihoz köt, és kövessük Isten akaratát, mely a folytonos önmeghaladáshoz, a Te felé való kilépéshez vezet, mely gazdaggá és szabaddá tesz. A személy erkölcsi nevelésének szabályai szerint, a másoktól való függőség szükséges kezdeti fázisából (heteronóm erkölcs) fokozatosan jutunk el az autonóm erkölcsre, mely meg kellene, hogy különböztesse az érett és felnőtt személyiséget. Tapasztalatunkban mi is látjuk ezt a pedagógiai fejlődési folyamatot. A más akaratához, vagyis az Ő Törvényéhez való kezdeti igazodástól (mely számtalan módon nyilvánult meg, és amelybe belekapaszkodtunk, mint gyermekek, akik teljesen rábízzák magukat a felnőtt vezetésére), eljutottunk magának a Törvénynek az interiorizálásáig. Megtapasztaltuk a teljes szabadságot, mert azt éreztük, hogy Isten akarata már saját belső törvényünkké vált, annyira belénk vésődött, hogy felnőttnek éreztük magunkat, mivel mi is elmondhattuk: „Élek ugyan, de nem én, hanem Krisztus él bennem” (Galata levél 2,20).

Az elhagyott Jézus

A következő pont Jézus, aki így kiált: „Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?” (Mt 27,46; Mk 15,34)

Az elhagyott Jézus a titkunk, és kulcsfogalmunk a neveléshez is. Megmutatja pedagógiai tevékenységünk „határok nélküli határát”; azt hogy milyen intenzitással és meddig kell elmennünk a nevelés során.

Ki az elhagyott Jézus, akit mindenekfölött akarunk? Ő a tudatlan (az övé ugyanis, a legtragikusabb tudatlanság, a legmegrázóbb kérdés), a szükséget szenvedő, a beilleszkedni képtelen, a hátrányos helyzetű, akit nem szeretnek, az elhanyagolt, és a kitaszított. Ő minden olyan valós emberi és társadalmi tapasztalat, ahol – minden másnál jobban – sürgősen és különösen is szükség van a nevelésre.

Az elhagyott Jézus a paradigmája annak, akinek, mivel mindene hiányzik, szüksége van valakire, aki neki mindent ad, és mindent megtesz érte. Ezért Ő a nevelt fogalmának végső határa, a nevelt „paramétere”, amely meghatározza a nevelő felelősségét. Ő megmutatja tehát a nevelés szükségességének „határok nélküli határát” és ezzel egy időben a mi felelősségünk „határok nélküli határát” is a segítségadásban és a nevelésben.

Az elhagyott Jézus, azonban, aki legyőzte végtelen fájdalmát azzal, hogy így kiáltott: „Atyám! Kezedbe ajánlom lelkemet!” (Lukács 23,46), megtanít arra is, hogy úgy tekintsük a nehézséget, az akadályt, a próbatételt, a feladatot, a hibát, a kudarcot, és a fájdalmat, mint amivel szembe kell néznünk, amit szeretnünk kell, és amit le kell győznünk.

Mi emberek, általában minden eszközzel arra törekszünk, hogy elkerüljük az ilyen jellegű tapasztalatokat, az élet bármely területén is találkozzunk velük. A nevelés világában is ez a helyzet. A „hipervédelmezés” legkülönbözőbb formáival próbáljuk megóvni a kicsinyeket a nehézségektől. Ezzel viszont hozzászoktatjuk őket, hogy az életet úgy tekintsék, mint egy könnyű, és kényelmes utat. Valójában, így egyedül hagyjuk őket a bizonytalanságban, az élet kikerülhetetlen próbatételei előtt. Ráadásul ezzel passzívvá és renitenssé is tesszük a fiatalokat azzal a felelőséggel szemben, amit minden embernek vállalnia kell saját maga, mások és a társadalom iránt.

Mi azonban – mivel az Elhagyott Jézust választottuk -, úgy gondoljuk, hogy a nehézségekkel szembe kell néznünk, és azokat szeretnünk kell. A nehézségekre nevelés feladata tehát, mely nevelőt és neveltet egyaránt érint, pedagógiánk egy másik sarkalatos pontja.

Az egység és a köztünk lévő Jézus

Az egység és Jézus közöttünk két másik olyan pontja lelkiségünknek, melyet érdemes megvizsgálni. Álljunk meg itt egy pillanatra és kérdezzük meg: Szerintünk mi lenne a nevelés célja?

Úgy gondoljuk, pedagógiánk célja ugyanaz, amit Jézus nevelési céljaként is definiálhatunk: „Legyenek mindnyájan egy”: Tehát a mélyen átérzett egység Istennel és az emberek között.

Az egység ma nagyon aktuális törekvés. Földünk, a világban tapasztalható számtalan feszültség ellenére paradox módon az egység felé tart: az egység az idők jele és szükséglete.

Ezt a finom belső ösztönzést azonban pozitív módon kell kibontakoztatnunk, mint ahogy erre a latin nevelni ige eredeti jelentése is utal (e-ducere= kivezet, kivisz, indít,…). Ezért az egység igényének megfelelő nevelési eljárásokra van szükség az élet minden területén, hogy a világból ne egy lélek nélküli Bábel legyen, hanem a velünk lévő Isten emmauszi tapasztalatát építsük fel, mely képes átölelni az egész emberiséget. Talán úgy tűnik, utópikus elgondolásról van szó, de minden autentikus pedagógia magában hordoz egy utópikus feszültséget is. Olyan elképzeléseket fogalmaz meg, mely azt az országot szeretné építeni köztünk, ami még nincs, de lehetne. A nevelést ebben az értelemben, mint eszközt foghatjuk fel, mely az utópikus célhoz visz közelebb.

Pedagógiánkban azonban, ahol a lelki és az emberi dimenzió átjárja egymást, és egységet alkot (a megtestesülés által), ez az Utópia nem álom, illúzió, vagy elérhetetlen cél, hanem köztünk élő valóság. Ezt akkor tapasztaljuk meg, amikor életre váltjuk Jézus szavait: „Ahol ugyanis ketten vagy hárman összegyűlnek a nevemben, ott vagyok közöttük.” (Mt 18,20) Magasztos célkitűzésünk így valósággá válik.

Jézus ajándékát, az isteni élet teljességét tapasztaljuk meg ebben: a szentháromságos kapcsolatot, a legautentikusabb társadalmat, ahol csodálatos szintézisben van egymással az egyéni és a közösségi nevelés. A pedagógia nagyjai közül, bár kiindulópontjaik különbözőek voltak, sokan állást foglaltak amellett, hogy egy hiteles, demokratikus kapcsolatokon alapuló társadalom építésében nagy szerepe van a nevelésnek. Gondolataik, úgy érezzük, csodálatos módon megvalósulnak közösségi lelkiségünkben megélt szentháromságos tapasztalatunkban. Gondoljunk például az Egyesült Államok beli John Dewey hatalmas hagyatékára a társadalmi nevelés területén. De sok hasonlóságot találunk a jelenlegi „közösségi pedagógiával” is, mely az egyéni és a közösségi nevelés összekapcsolásának fontosságát hangsúlyozza.

Természetesen, a mi közösségi életről szóló tapasztalatunk Jézus meghívásán alapul: „szeressétek egymást, amint én szerettelek benneteket. (…) Legyenek mindnyájan egy.” (Jn 15,12; 17,21) Ezek, bár természetüket tekintve vallásos jellegű motivációk, egészen rendkívüli hatásokat eredményeznek a pedagógia területén is.

Az ember és az ember autonómiájának formálása, mely mindig is a nevelés célja volt, paradox módon a „kapcsolat-ember” formálását jelenti, aki számunkra a Szentháromság képmása itt a földön. Olyan személyről van szó, aki képes önmagát folyamatosan meghaladni (öntranszcendentálni) a köztünk lévő Jézus valóságában. A kölcsönös szeretet, az eggyé emésztődés lelki- és pedagógiai-gyakorlatán keresztül dolgozunk a célok céljáért, hogy megvalósítsuk Jézus főpapi imájában testamentumként ránk hagyott szavait: „Legyenek mindnyájan egy.” Irányítására hagyatkozva, mint az Ő eszközei, életünket arra szenteltük, hogy ezt az Utópia-Valóságot valóra váltsuk. S mozgalmunk minden tagja arra van hivatva, hogy kis csoportokban megélje ezt a közösségi tapasztalatot.

Zárszó

Csak egy komoly nevelődési folyamaton keresztül válhatunk képessé, mint egyének és mint közösség, az együttműködésre, a párbeszédre, a más emberekkel és más mozgalmakkal való találkozásra, stb… S ezen a folyamaton keresztül van csak lehetőségünk arra is, hogy Isten kegyelméből, a személyes és közösségi szentté válásra törekedhessünk.

Mária a példakép abban, hogy hogyan lehet tökéletesen megélni az általam érintett pedagógiai pontokat.

Jézus pedig azzal, hogy végig tudta járni a nevelés útját, az elhagyatottság és a Szentháromság között, és itt a földön tökéletesen élte kapcsolatait, gyakorolva az empátiát, az elfogadást, a reményt, a nevelők küzdelmét, és az egység-életet az Atyával és övéivel, a leghitelesebben és legigényesebben tett tanúságot arról, hogy mit jelent nevelőnek lenni.