Az isztambuli reptér tranzitjában töltöttem néhány órát, és kíváncsiságomnak engedve betértem az alagsori mecsetbe. 35-40 férfi ült, állt vagy térdelt ott, ki imádságát végezte, ki újságot olvasott, ki pedig suttogva beszélgetett. Aztán időről-időre egy megadott jelre mindannyian közös imádságba kezdtek. Egy hindu ismerősöm pedig arról számolt be, hogy családjával ebéd előtt egy fél órát a védikus szent iratokból olvas.

Ha keletre megy az ember, akkor hirtelen láthatóvá válik számára valami, ami a nyugati világból szinte már teljesen eltűnt: a vallásosság a hétköznapi élet szerves része.    Ez persze nem jelenti azt, hogy Ázsiában minden ember élete mélyen a természetfölöttiben gyökerezik, de az emberek hétköznapjaiban, a kultúrájuk részeként, mondhatnánk a dolgok természetes rendje szerint jelen van az imádság. Ez az, amire a nyugati ember nehezen talál időt. Rengeteg „fontos” tevékenysége megelőzte és csaknem teljesen kiszorította az Istennel való találkozás pillanatait. Mi egy más, szekularizált kultúrában élünk, amely egyáltalán nem segíti azt, aki a hétköznapokban is folyamatosan meríteni szeretne az isteni szeretet forrásából.

Legszívesebben mozgalmat indítanék arra, hogy menjünk el naponta misére, szenteljünk naponta harminc percet a szentírás olvasására, és hetente legalább egyszer beszéljünk egymással arról, ami a lelkünkben végbemegy. Mozgalmat indítanék, mert egyedül szinte lehetetlen az ár ellen menni, hiszen napirendedet mások határozzák meg, és életed ritmusát társadalmi elvárások alakítják.

Mozgalmat indítanék, ha ezt nem tették volna meg előttem mások, így Chiara Lubich, aki különös érzékenységgel fedezte fel az isteni jelenlétének forrásait a világban. Azzal a merész gondolattal állt elő, hogy a komoly spiritualitás mindenki számára elérhető, nemcsak a világtól elvonult életformát élőknek, hanem mindenkinek: a háziasszonynak, a diáknak, a menedzsernek. Azt nem mondta viszont, hogy ezentúl olcsóbban adják az életszentséget és hogy gyorstalpalón el lehet jutni a tökéletességre. Új erőfeszítésre van szükség, hogy átlendüljünk a nehézségeken, amíg rá nem jövünk, hogy napunkban számos találkozási lehetőség rejlik, ahol Valaki vár ránk, hogy megértsen bennünket, levegye terheinket, erővel töltsön el. Miért is ne segítenénk egymást ebben? A közösségnek az ereje éppen abban rejlik, hogy ha egyik tagja talál egy jó megoldást, akkor az az összes többi társa számára is járható út lehet. Az ébredéstől az elalvásig a kisgyerekek zsivajában élő anyuka, a teendők szorításában élő menedzser, a férj és feleség, akik nem találnak maguknak időt arra, hogy hetente legalább egyszer Isten előtt beszélgessenek egymással, ötleteket kaphatnak, hogy mégis mit lehetne tenni. Az Új Város online most lehetőséget kínál arra, hogy az ilyesmiben komolyan segítsük egymást.

A Fokoláre Mozgalomban ebben az évben az Ige évét éljük, amely egyben készülés az őszi püspöki szinódusra, amelynek témája az új evangelizáció lesz. Valami gyökeresen új Európa számára, és mégis régi. Ott leszünk? Kérdezem első sorban saját magamtól.

Tóth Pál

Új Város – 2012 január

Hozzászólhatok?

TALÁLKOZÁSOK