A házasok megszentelődése és Isten akarata.

Chiara Lubich már az első trentói közösségben is éppen olyan odaadással törődött a házasokkal, mint az ő útját követő szüzekkel. Később a házasok közül is voltak, akik a szüzek példáját követve Istennek szentelték életüket, teljesen Istennek adták magukat úgy, hogy családjuk körében maradtak. Náluk is az számít, hogy teszik-e Isten akaratát.

Milyennek látja Chiara az Istennek szentelt életet a házasságban? Erről beszélt 1963-ban:

„Szalézi Szent Ferenc mondja, hogy a legmegtisztelőbb név egy keresztény számára ez: »Én Isten rólam alkotott terve vagyok.« Nem az számít, hogy szerzetes leszel, vagy nem, ez lesz belőled vagy az, hanem Isten akarata. Mindenki lehet szent, elég, ha teljes egészében éli Isten akaratát.

Lehetséges, hogy a pokolban is vannak olyan emberek, akik Istennek szentelték magukat, de azok, akik szerettek, akik Isten akaratát tették, azok biztosan a mennyországba jutottak.

Aki ismeri történetünket, tudja, hogy az első időkben, néhány hónap után már ötszázan voltunk. Olyan hullám volt ez, amely nemcsak a kolostorokba vagy a szemináriumokba készülő keresztény elitet ragadta magával, hanem a tömegeket is. Az volt a benyomásom, mintha az Úr – hogy így mondjam – demokratikussá tette volna az életszentséget, az életszentségre vezető utat.

Emlékszem, eleinte a szentek elérhetetleneknek tűntek. Csak a könyvekből ismertem őket, s úgy gondoltam, hogy már eleve szentnek születtek; voltak néhányan, akik életük folyamán tértek meg, de mindig különös ajándékokban, látomásokban volt részük, és olyan dolgokat vittek véghez, hogy az volt a meggyőződésem: szentté válni az egyik legnehezebb dolog a világon, majdnem lehetetlen.

Akkor ezt gondoltam: ha arra van szükség, hogy bűnbánatot tartsunk, azt fogjuk tenni egész nap; vezeklőövet hordunk és véresre ostorozzuk magunkat. Ha imádkozni kell, imádkozni fogunk… De hogyan lehet szentté válni? És megértettem: Isten akaratát kell tenni.

Amikor az Úr megmutatta nekem ezt az ideált, az egyik legszebb dolog éppen Isten akaratának a gondolata volt.

Már akkor ebben az összefüggésben láttam a házasokat is. Ugyanazzal a szeretettel, ugyanazzal az elkötelezettséggel kísértem figyelemmel az egyik lányt, aki a házasságra készült, mint első társnőimet, akik mindent elhagytak Istenért. Megértettem, hogy ha a szüzességre kaptam meghívást, az bizonyára Isten különös szeretete volt, de mivel meg voltam győződve, hogy mindenki szentté válhat, valójában közömbös lett, hogy valaki megházasodik-e vagy sem, mert megértettük, hogy a szeretet magába foglal minden erényt, beleértve a tisztaságot is, és a házasok is élik a házastársi tisztaságot, ha Isten akarata szerint élnek. Ez tehát a lényeg.”

Szerkesztette: Tóth Judit

Új Város – 2011 január-február