Láncos Eszter írása

Évekkel ezelőtt olvastam egy cikket egy egyetemen folytatott kísérletről, amelynek röviden az volt a lényege, hogy a kísérletben részt vevő kutatók kinyomtattak egyetlen mondatot nagy betűkkel, majd a papírt kitűzték egy jól látható helyre: egy faliújságra az egyetem legforgalmasabb büféjében. (Igen, több büféjük is volt, nagy volt a kampusz, na.) Amennyire emlékszem, a mondat így hangzott: „Gondolkodtál már ma az univerzumon?”

A büfét látogató hallgatók teljesítményéről a papír büfébeli debütálása előtt és után is gyűjtöttek adatokat, majd ezeket összehasonlítva azt találták, hogy a büfét látogató egyetemisták teljesítménye szignifikánsan javult az „után” szakaszban.

Mindez azért jutott eszembe, mert nem mindig sikerül a mostani helyzetet tágabb perspektívából szemlélnem. Néha úgy érzem, hogy a lakásba szorultság mentálisan is falakat emel körém. Arra is rájöttem viszont, hogy belső erőforrásaimhoz nem a saját világom részleteinek elemezgetésével fogok visszatalálni. Inkább azáltal, hogy egy rendszer részének, és önmagában is egésznek tekintem magam. Nem a csillagok kémiai összetevőinek elemzésére van szükségem, hanem arra, hogy megcsodáljam a Tejútrendszert, és rájöjjek, hogy abban én is ott vagyok; az pedig ott van annak a szemében, akire éppen nézek.

Ebben az útkeresésben találtam rá a XIII. századi szúfi misztikus perzsa költő, Rumi verseire. Egyik kedvenc idézetem tőle nagyon sokat segít a jelen helyzetben. Bár magyarul úgy mondjuk, „csepp a tengerben”, a fordítás így hangzik:

„Nem egy csepp vagy az óceánban, az egész óceán vagy egy cseppben.”     /Rumi/

Fotó: pixabay