Színes riport  ÚJJÁÉLEDŐ HAGYOMÁNY

Simkó Zsófia

A falu fiataljai nem hagyták veszni a szlovák népesség értékeit.

 
A falu a Bükk egyik keskeny völgyében nyújtózkodik kelet felé. Bükkszentlászló lakói, a 300 éve betelepített tótok soká­ig senkit nem fogadtak maguk közé. Bejártak ugyan a városba elad­ni az erdő kincseit – gombát, málnát, borókabogyót –, de más kapcsolatot az ottaniakkal nem építettek. Maguk közt házasodtak, maguk közt intéz­ték, amit csak lehetett. Sokáig magya­rul se igen beszéltek.

Aztán az utóbbi hetven évben las­sú változás vette kezdetét. A gyárak akkor sokakat vonzottak a városba. Később a gyárak bezártak, egyre töb­ben vándoroltak el. Ki jobb munkale­hetőség után kutatva, ki tanulási lehe­tőségek miatt. A megüresedett helyek pedig sorra megteltek betelepülőkkel. A szlovák beszédben egyre több lett a magyar rag, az elszlovákosított ma­gyar szó. A hagyományok, melyeket 200-250 éven át őriztek, megfakultak. Az „idegeneket” azonban még 20 éve is némi fenntartással fogadták.

Az idén karácsonykor különösen szép dolog történt. Egy olyan betlehe­mesnek lehettek részesei az éjféli mi­sére várakozók, amelyben találkozott a magyar és a szlovák nyelv, a falu rég feledésbe merült, sajátságos hagyomá­nyai és szokásai, az idős és fiatal gene­rációk, valamint a „tősgyökeresek” és a „betelepültek”.

Egy 20 éve „betelepült” család fejébe vette, hogy körbekérdeznek a faluban a régi szokások után, hogy hogyan emlékeznek az öregek saját gyermekkoruk karácsonyaira. Eleinte nem jöttek az emlékek. Végül lassacs­kán, ha nem is egymás szavába vágva, mesélni kezdtek, énekeltek, verseltek, dédelgetett fényképeket hoztak hóem­ber- és templomépítésről, régi mulat­ságokról. Ebből a gyűjteményből állt össze a rendhagyó betlehemes játék, ahol az idén a fejkendős néniké volt a főszerep. Ők adták át – kicsit zavarban bár, de meghökkentő bátorsággal – egymásnak a mikrofont, és mesélték unokáiknak a régi karácsonyokat hol magyarul, hol szlovákul, hol a Bibliá­ból olvasva, hol népdalokat énekelve a nagy karácsonyfa körül, amit az idén alma, dió, mézeskalács és édes ostya díszített. S a mesélés közben – szó szerint – megelevenedett az a 2000 évvel ezelőtti karácsony is, amikor pásztorok jöttek az angyali szózatot követve ajándékaikkal. Épp úgy, mint hajdanán.

Viski Andrea a darab megálmodója, így mesélt a történtekről:

Annyi minden lehetne más ebben a faluban! Szinte semmit nem tudunk a múltjáról, a hagyományairól! Kevés, ami különlegessé tenné, holott a lakói nagyon is azok. Annyi tartás, erő és fi­gyelmesség van bennük! A nyolcvan-éves néni, aki harmadszor tér vissza az erdőről a batyujával, nem panasz­kodik, hogy fáradt, miközben én a harmadik kávémat gurítom magam­ba, és nyöszörgök, hogy alig élek.

Húsz éve mocorog bennem, hogy össze kellene gyűjteni, amit még lehet, amíg az öregek emlékeznek rá, és amíg van kinek feltenni a kérdése­ket. De sokáig azt mondták, semmi­re nem emlékeznek: „Itt nem voltak mesék, mondókák, imádságok vagy hagyományok.” Lassú küzdelem volt, ami nem az idén indult, és nem csak én vettem részt benne.

Hogyan alakult a „néprajzi” gyűj­tés betlehemessé? Ez kiváló ötlet arra, hogy amit találtatok, közkinc­csé tegyétek.

A múltkorában eljöttünk egy idős-otthon lakóival ide lelkigyakorlatoz­ni. A falubeli nénik is jöttek a rózsa­füzért mondani. Pár szót szóltam a hely történetéről, aztán kértem, hogy mondjanak egy szlovák imádságot. Semmit nem tudtak felidézni. Jó pár perc eltelt, mire az egyiküknek eszé­be jutott egy – egyébként karácsonyi témájú – ének egyetlen sora, az Elindult Mária magyar népdalhoz hasonló. Végül hat versszakra való gyűlt össze belőle, a nénik pedig, akik az összeszedegetésben részt vettek, mind szerettek volna szerepet kapni az akkor még nem is készülő, szoká­sos évi betlehemesben, mert addigra már a sajátjuknak érezték a darabot. És nem csak ők. Hetekkel karácsony előtt csengettek a kapunkon. Hal­lották, hogy régi képeket gyűjtünk. Gondolták, a készülődésben nem ju­tott időm pogácsát sütni, úgyhogy hoztak egy tállal. Ezt a képet megle­petésnek szeretnék betenni a vetítésbe az édesanyjuknak a nemrég meghalt nagymama fiatal koráról. És hasonlók.

Megmozdult a falu.

Karácsony után is sokan állítot­tak be egy-egy tányér süteménnyel. Volt, aki a képeket kérte, mert felfe­dezte az egyiken a nagyapját. Volt, aki a karácsonyfára tett ostyának örült, mert gyerekkora óta nem látott, nem evett olyat.

Mi volt számodra az idei, rendhagyó betlehemezés legszebb tapasztalata?

Amikor a darabban kellékként használt, diós-almás karácsonyfát másnap fel akarták díszíteni a temp­lom többi fájához hasonlóan, égőkkel, mindenki hevesen tiltakozott. Lehetett bár kicsit csenevész és félcsupasz a fa, ahogy a darab során a gyerekeknek éppen feldíszíteniük sikerült, mégis így kapott helyet a szószéken. Nem volt szabad hozzányúlni, így lett a miénk.

Azt hiszem, ez volt a legszebb aján­dék: kinek-kinek a kis hozzátett ré­sze miatt az egész betlehemes végül mindnyájunké lett.

Az előadás végén az egyik falu­beli asszony meghatottan súgta oda a padban mellette ülőnek: „Te, és mi lett volna velünk, ha ezeket az akkor idegeneket nem engedjük be magunk közé? Akkor mi már rég feledésbe mentünk volna!”

Fotó: Simkó Dániel (3)

Új Város – 2016. február