A testvériség kihívásai

Kairó repülőterén a megszokott európai ritmus helyett a keleti emberek méltóságteljes vonulása fogadott, egy leírhatatlanul sokszínű tömegben. Első pillanatban hiába kerestem a fotókról ismert arcokat, akik terv szerint vártak volna. A bejárati üvegajtó egyszer csak kinyílt a két fegyveres őr előtt, és az érkezőket váró embertömegben megpillantottam Fadiát és Enricát, akik engem vártak.

Eszembe jutott, hogy amikor Istennek adtam életemet, már kimondtam, hogy bárhová elmegyek, de ebben a konkrét helyzetben másképpen merült fel a kérdés: kész vagyok-e, hogy ez az út megpecsételje a jövőm, és teljesen új fordulatot adjon az életemnek? Volt bennem egy természetes válasz, hogy igen, elköltözöm Egyiptomba, de nem azért, hogy gazdagítsam magamat egyfajta kultúrával, vagy új dolgokat éljek át, hanem azért, hogy közelebb kerüljek egy néphez, és megéljem velük a testvériséget, amiért Jézus az életét adta. 

A mindennapok élete

Egyiptomban februárban. Thomas atyával, az ANAFORA központ vezetőjével, és egy libanoni fokolarinával, Fadiával.

Akkor, februárban csak egy hónapot tartózkodtam kint, most júliustól hosszú távon Kairóban fogok a fokolárban élni. Megtapasztaltam, hogy ebben a világban az emberi kapcsolatok mindent felülírnak. Ennek tanúja lehettem a hivatalos papírok ügyintézésénél úgy, mint a szabónál, vagy a taxissal történő alkudozások során. Sok ellentmondást találtam lépten-nyomon, a luxusházak közelében kuporgó szegénység, vagy az utcán kaptató szamaras kocsi az autók hihetetlen forgatagában.

Egyik nap a bevándorlási hivatalban két társamra vártam, akik hivatalos ügyeket intéztek. Megpróbáltam egy talpalatnyi nyugalmasabb helyet találni a fátyolozott várakozó nők és gyermekeik között. Szemmel láthatóan más voltam. Egy hölgy fáradtan küzdött egy párhónapos csecsemővel. Bár féltem, félreértheti gesztusomat, mégis átvettem tőle a babát, aki elaludt a karomban, ő pedig el tudta intézni dolgait. Közben egy tetőtől talpig feketébe lefátyolozott hölgy is leült mellém, ahol helyet szorítottunk. Így találtak meg a többiek, egy alvó csecsemővel, akiről kiderült végül, hogy szíriai, és édesapja nemrég halt meg a háborúban.

Sokszínűségben

A helyi Fokoláre közösség a dél-egyiptomi Sohagban.

A fokolárokban, amelyek nemzetköziek, rögtön otthon éreztem magam. Ki-ki máshonnan érkezett, Olaszországból, Brazíliából, Svájcból, Szíriából vagy Libanonból és természetesen Egyiptomból. Ahogyan az életről beszélgettünk, vagy ahogyan helyzetekre reagáltunk, érezhető volt, hogy a kulturális különbözőségektől függetlenül egy család vagyunk. A világ legkülönbözőbb pontjain, eltérő időpontokban tette fel mindannyiunknak a kérdést Isten: vállalnánk-e, hogy egy természetes család helyett az emberiséget vállaljuk fel Ővele. Akkor, az igenünkkel aláírtunk egy fehér lapot. Most kinek-kinek a fehér lapjára egy azonos helyszín került fel: Egyiptom. Itt, ebben az országban van lehetőségünk, hogy a mindennapok kapcsolataiban ott, ahol vagyunk, a testvériséget építsük.

Az első szerelem folytatása
Több mint harminc év után fogom „elhagyni” Magyarországot, ahol sokakkal együtt tanúja voltam a helyi Fokoláre Mozgalom létrejöttének, fejlődésének, számtalan történetének. Ezt a forgatókönyvet nem lehetett volna emberileg kitalálni, erre csak rácsodálkozni lehet, és megköszönni, amit Isten végbevitt. Utazás előtt a dolgaimat próbálom két bőröndre redukálni, azzal a tudattal, hogy mindent ajándékba kaptam, semmi nem az enyém. S ez nemcsak a materiális dolgokra vonatkozik. Az egyszerűség és szabadság megtapasztalása mellett egyfajta „kíváncsisággal” is készülök, hogy vajon most mit készít ott elő Isten szeretete.

Életkép a városban

A pápa arról beszélt, hogy vissza kell térni az első szerelemhez, oda, ahonnan elindultunk. Az előttem álló időszak ennek az első szerelemnek a folytatása, mely kér egy tudatos, szabad választást, és az elszakadás egy nagyobb teljességet ad. Belém épült sokak élete, mindaz a tapasztalat, amit együtt megéltünk, így nem valamit viszek magammal, hanem valakiket, a közösen megélt életet, ami benne van a sejtjeimben.
Mint ahogy a sejtjeimben van a bizonyosság, hogy az emberiség egy családot alkot, csak mindez időben és térben bontakozik ki, válik valósággá, és kéri mindannyiunk részét.

Mészáros Ilona