Erre a kérdésre kerestük a lehetséges válaszokat három szakértő házaspár gondolatain és konkrét életén keresztül.

 Az öröm kalandjáig

Ventrigliáék több mint harminc éve dolgoznak a párok harmonikus együttéléséért.

Rino: Mindig is foglalkoztatott, hogy ki az ember. Egészen kis korom óta. Miért van a fájdalom, miért él meg az ember bizonyos érzelmeket? Ha azt kellene elmondanom, ki vagyok, akkor azt mondanám, olyan valaki, aki szereti az embert. Ezért is kezd­tem el az orvosi egyetemet, neuroló­gus lettem, aztán meg pszichoterápiát tanultam. Majd megismertem Ritát, akiben egy másik szenvedély dolgo­zott és dolgozik a mai napig is.

Rita: Én is orvos lettem, nőgyógyász. Közelről láttam, mekkora problé­mákkal küzdenek az emberek, ezért a párterápiára, a szexológiára és a természetes születésszabályozásra szakosodtam. Mindig is vonzott az élet misztériuma és igyekeztem a nő, majd a pár szolgálatába állni, hiszen mindkettő sok problémát rejt magában.

Rino: Napjainkban mind az egyén, mind a család válságos állapotban van, mert egyre kevesebbet gondol­kodunk. A konzumtársadalomban aki gondolkodik, az kellemetlenül érzi magát, mert kérdéseket tesz fel. Mit érzek? Milyen helyzetben vagyok? Miben hiszek? Milyen irányban akarok haladni az életemben? Nagyon fontosak ezek a felvetések, de egyre kevésbé lehet ezekről közösen gondol­kodni. Még a családban sem adunk helyt neki: rohanunk, összefutunk, váltunk néhány szót, aztán megyünk a számítógéphez, whatsapphoz, chathez. Ez egyrészről gyönyörűséges, mert a kommunikálás új eszközeinek köszönhetően sok baráti és kapcsolati hálót tudunk felépíteni, ugyanakkor ez azzal is jár, hogy leszoktunk arról, hogy összejöjjünk, beszélgessünk, és közösen gondolkodjunk.

Felénk azt mondják, hogy a házasság­ra az emberek úgy tekintenek, mint a szerelem végére, a szerelem sírjára.

Rita: Pedig csak akkor válik a sze­relem halálává, ha nem jutunk el a közösség és az intimitás dimenzióinak a megélésig. Ezenfelül a házasságban még egy plusz kegyelem is segít nekünk ebben. Aki nem hisz Isten­ben, az is fel tudja fedezni az intimi­tásnak és a közösségnek ezt a mély­séges voltát, persze csak akkor, ha úgy dönt, hogy életét a társának adja. Ebből fakad az igazi öröm, mert erre születtünk. Az együttlét nem más, mint az öröm kalandja. Persze ahhoz, hogy eljussunk ide, alagutakon is keresztül kell mennünk, de nem arra születtünk, hogy bent ragadjunk az alagútban. A mi Istenünk feltámadt, akkor is, ha végigélte a kereszt borzal­mait, Ő feltámadt. Nem szabad bele­törődnünk abba, ha nincs bennünk öröm, közösen kell törekednünk rá. Meg kell értenem, nekem mi szerez örömet. Örömet okoz, ha a társammal vagyok és szexuális kapcsolatot létesí­tek vele? Vagy valójában csak szo­kásból teszem? Ezt akarom? Ha nem vagyok igazán boldog, akkor az azért van, mert nem tudok igazán örülni. Miből fakad ez a hiányérzet? Mire van igazán szükségem? Ne nyugodjunk addig, amíg nem találunk erre választ. Tegyük fel azt a kérdést is, hogy igazi szeretetből cselekszünk-e vagy sem.

Nehézségek közepette

Annamaria és Danilo Zanzucchi, a nemzetközi Új Családok Mozgalom elindítói és több évtizeden át veze­tői voltak. Néhány villanás hosszú életükből:

 Vannak nagy próbatételek, nagy nehézségek a házasságban, mély értetlenségekkel találkozunk, begyógyíthatatlannak tűnő sebek­kel, melyek nem múlnak el, és nem tudjuk a gyógymódot. Kétségeink vannak, hogy miként döntsünk az életünk egy bizonyos pillanatában, vagy a családtagok közötti kapcsolat elnehezül, nem sikerül igazi, mély párbeszédben lenni, esetleg éppen a házastársunkkal.

 Mit jelent az ilyen helyzetekben kitartani, hűségesnek lenni, egyáltalán hogyan nézzünk szembe ezekkel?

Sokszor elég egy mosoly, elég túllépni egy kemény megjegyzésen, megbocsá­tani egy tévedést. Mindezzel a szeretet növekedik, a köztünk lévő kapcsolat erősödik, szeretetünk egyre mélyebb, egyre „keresztényibb” lesz.

Amikor a házasságban a férj és a feleség próbálják megélni Jézus szavait: „Ahol ketten vagy hárman a nevemben egyesülnek, ott vagyok közöttük”, akkor az Ő jelenléte sok kérdésre választ, megoldást ad. Ez nagy elkötelezettséggel járó életprogram, talán elérhetetlennek is tűnik. De nem szabad elfeledkezünk arról a speciális kegyelemről, amely a házasságban jelen van. A lelki bizalom a férj és a feleség között sokszor nehéz, mert gátolja a félénkség, de valahol el kell kezdeni, legalább a kis dolgokkal, például elmesélhetjük a nap egyik kis tapasztalatát. Elég megnyílni egy kicsit, s a másik máris válaszol rá.

Talán kevés dolog egyesít bennünket annyira, mint a közös ima. A férjnek és a feleségnek is van személyes kapcsolata Istennel, Ő az, aki egyesít minket, Ő tesz eggyé. A közös imá­ban így egyidejűleg tapasztalhatjuk meg az egységet és a különbözőséget.

Még egy másik lehetőség, ha megél­jük az evangélium igéit, mert ezáltal mi magunk újraevangelizálódunk, de feladatunk az is, hogy tovább­adjuk másoknak, mert így leszünk a 21. század apostolai, és így vá­laszolhatunk a minket körülvevő válságjelenségekre.

A két „te” lesz a „mi”

Anna és Alberto Friso, a Család Pápai Tanácsának munkatársai, a világ számos, különböző kultúrában élő családjával találkozott.

Nekünk, házasoknak, bele kell merülnünk a világba, hogy kéz­nyújtásnyira legyünk egymástól az emberiségben, ami ott hullámzik az utcákon, tereken, él, sürög-forog a kórházakban, iskolákban, gyárakban. Szétszórva élünk a tömegben: ember ember mellett.

A házasság hivatását kaptuk Istentől, ezért teremtett nekünk egy embert – azt az embert, pontosan azt, és nem egy másikat –, hogy mint ajándékot, mellénk helyezze. Egy ’te’, aki egész életünk folyamán, az Istenhez vezető utunkon végigkísér. Tőlünk külön­böző teremtmény, de hasonlít is ránk, vele egy leszünk az élet minden vonatkozásában: érzelmileg, pszi­chikailag, testileg, lelkileg, minden tekintetben. Két ’te’, akit arra szántak, hogy egyetlen és szétszakíthatatlan egységben egy ’mi’-vé váljanak, és akiktől a Teremtő szövetséget és együttműködést kér azért, hogy új emberi életeket, az Ő újabb gyerme­keit világra hívhassa. Chiara Lubich felfedte előttünk, hogy mi, házasok is, milyen nagyra vagyunk hivatva: az Istennel való egységre, egy olyan úton keresztül, ami a sajátunk: a testvéren, a másikon, a felebaráton keresztül, kezdve attól, aki a legköze­lebb, a leginkább mellettünk van.

Tehát egyértelműen következik ebből: a házastársunk (férjünk vagy feleségünk) nem csak az az ember, akibe valaha beleszerettünk, aztán őszinte lelkesedéssel, szenvedéllyel házasságot kötöttünk vele. A férjünk vagy a feleségünk nem csak az a valaki, aki megosztja velünk az éle­tünket, és nem csak az, akivel együtt életet adtunk gyermekeinknek. Ezek mind hatalmas, mondhatjuk nagyon magasztos dolgok, de a férjem, a feleségem az az egyedüli út, ami engem Istenhez visz. Ennek két oka van: az egyik, hogy Jézus azt válasz­totta, hogy minden felebarátunkba elrejtőzik, és a másik, hogy azzal a felebarátommal, aki a házastársam, szentséggel vagyunk összekötve.

Istennek szüksége van ránk, szüksége van rám. Szüksége van arra, hogy abban az emberben, akit mellém he­lyezett, Jézust tudjam látni. Nem csak „látni” őt, hanem következésképpen szeretni. Ez azt jelenti: befogadni, meghallgatni, szolgálni, átölelni, megvigasztalni, buzdítani, megbo­csátani neki, bocsánatot kérni tőle; nem csak úgy csinálni, mintha az életemet adnám érte, hanem valóban odaadni.

Összeállította: Tóth Judit

A cikk eredetileg az Új Város 2015. július-augusztusi számában jelenet meg.